Emlékszel? Nem ismerted
egyik társasjátékot sem, mert te sosem kaptál ilyesmit a szüleidtől, és nem
voltak testvéreid sem. Folyton legyőztünk téged, neked mégsem fájt semmi. Mintha
csak az számított volna neked, hogy velünk lehetsz. Általában egyszerre volt
szünet az iskolában és az óvodában, így mindig ott volt velünk a nővérem is –
kivéve az egyik hétvégét, amikor kirándulásra mentek az osztályával.
Addigra ellestem tőle,
hogyan játssza a kedvenc dalodat a zongorán, s ezúttal magam készültem a
hangszerhez ülni. Épp kis darabkákra vágott májas kenyeret eszegettünk a
szőnyegen ülve - persze, még mindig a meleg, sárga lámpafényben széles
árnyékokat vető bútorok között -, mikor elkezdtek belőlem folydogálni a szavak.
- Tudsz titkot tartani?
– böktem meg a vállad játékosan, mintha csak egy apró csínyemet szerettem volna
megosztani veled, te pedig buzgón bólogattál. Még a félig megrágott falat is
megrekedt fogaid közt, annyira igyekeztél figyelni. - Akkor mesélek neked egy
történetet – hajoltam hozzád, s egy cseppet közelebb húzódtam lábaimmal,
anélkül, hogy felálltam volna a törökülésből. - Élt egyszer egy kis család; apuka,
anyuka, és két gyermekük, egy kislány és egy kisfiú. Az apuka egy boltban
dolgozott, míg az anyuka a szeretetét árulta. Mikor a kislányuk elég nagy lett,
elküldték őt királylányképzőbe, a fiuk pedig a legközelebbi általános iskolába
járt. Az apuka viszont egyre mérgesebb volt az anyukára, amiért az neki nem adott
már szeretetet, és a virágok is kiszáradtak a házban, mert az anyuka sosem
locsolta meg őket, így egy napon… Anyának
muszáj volt egy napon megöntöznie őket… neki magának. Meglocsolta még a szobát
is, s nekünk kellett feltakarítanunk a piros vizet. Azután… a kisfiú
segített az anyukáját felöltöztetni, az apuka pedig elvitte őt a folyóhoz, hogy
a víz alatt éljen tovább. A kislány mégis boldog volt, mert az apukája és a
bátyja azt mondta neki, hogy az anyuka a messzi Amerikába ment, és később
visszatér majd. És a kis királylány azóta is boldogan él, s azokban a ruhákban
tetszeleg, amit az apukája a piacon vesz neki a kínaiaktól...
Tudtad,
hogy igaz a történet, amit meséltem neked?
Csendesen figyeltél a
szavaimra, s hiába mosolyodtam el a végén, mintha csak valami bizarr horrorfilm
tartalmát meséltem volna el neked, mintha egy árny futott volna át ragyogó
arcodon. Talán megérezted egy pillanatra gyenge vállaidon a terhet, melyet
meggondolatlan gyermekiségből rád helyeztem.
Fogalmad
sem volt, mit teszel, mikor ezt épp a nővéremnek mondtad el, igaz? Pedig utána
megígértettem veled, hogy nem árulod el senkinek – csücsörítem össze érzéketlen
ajkaimat, s úgy simogatom fakó szőke tincseidet. – Te sosem akartál rosszat, én
ezt is tudom…
Tudom,
hogy elmondtad neki…
Hallod
a harangszót odakintről? Éjfél van. És épp olyan metszően hideg, mégis
kristálytiszta szenteste, mint akkor – tekintek ki a lekopaszított,
függönyözetlen ablakon át a csillagokra, melyek ragyogó kristálycukrokként
díszítik a kékesfekete égboltot. - Akár úgy is lehetnénk, mint azon a
karácsonyon…
*
Jinkyeong kedvéért az
egész házat színes girlandokkal és gömbökkel díszítettük fel, s még az
ablakokba is aranyszínben villódzó ékeket tettünk. A nővérem egy Barbie-házat
kapott Amerikából, míg én egy téli bakancsot,
de egészen más dolgokon gondolkodtam abban a pillanatban, miközben kénytelen–kelletlen
tologattam Kent az aprócska terasz aprócska asztalkája mellett.
Nem, nem az zavart,
hogy unalmamban levetkőztetve az idétlen műanyag figurát csak egy különös alakú
kiemelkedést találtam a nadrágjában. Egyre dühösebb voltam, amiért ő mégsem engedett el hozzátok, hogy
odaadjam neked az ajándékodat, pedig az előző este megígérte, hogy kimehetek a
házból.
Jinkyeong még akkor is
játszani akart, amikor az ablakokra nehéz párát fújt a téli éj, én viszont
inkább elvonultam a szobámba. Nem kapcsoltam fel a lámpát. Az utcáról belopakodó
sárgásszürkén hajladozó fénynyalábok néhol élesen kirajzolták a bútorok éjszínű
körvonalait. Egészen jól láttam az ágyam, az oldalához tolt íróasztalomat,
rajta a tankönyveimmel és a füzeteimmel, s a sarokba állított zongorát is.
Már fények nélkül is
tudtam, éreztem a dallamot, annyiszor játszottam addigra neked; csatlakoztam
hát a szél dühös süvöltéséhez, túlharsogva azt. Magamban dúdoltam, halkan, hogy
ki ne hallatsszon, ám ekkor kopogás hangja ütötte meg a fülemet a nappali felől.
Nem tulajdonítottam
neki túl nagy jelentőséget, mert azt hittem, már megint Jinkyeong zajong.
Elragadott az a szomorkás dallam, és elfojtott könnyeket csalt az arcomra, s
nehéz fájdalmat mellkasomra – ekkor viszont már a szobám faajtaján hallatszott
kopogás…
A
sötét szobában ültem, és azt a dalt játszottam, amit nagyon szerettél.
Fújt a szél, a ház
pedig nevetett,
És a ház a nappali ajtaján kopogott.
- Szia, hyung. Apa
elment dolgozni és… nekünk nincs karácsonyfánk – tipegtél be csak ennyivel, s úgy
tűnt, te sem félsz a sötétben. Eszedbe sem jutott felkapcsolni a villanyt, de
valamiért nem is akartam előled elrejteni a könnyeimet, mint mindenki más elől.
A szomszéd
öregasszonyok sem értették, hogyan lett belőlem, a folyton nyakaskodó és
nagyszájú fiúból egyszeriben egy csendes, engedelmes és visszahúzódó gyerek,
miután anya külföldre ment árulni a
testét. Hosszú, csontos orrukat mindenbe beleütötték, és zsiráfnyakukkal
folyton felénk nyújtózkodtak, hátha kikutathatnak valamit rejtőzködő
tekintetünkből, de ezt a változást hosszas fejtegetések után is csak a magántanáraimnak
tudták tulajdonítani.
Mennyire
nem tudtak semmit…
- Hallottam, hogy azt a
dalt játszod – tapogatóztál hozzám, mert a kinti fényből belépve biztosan
megzavarta a szemed a hirtelen sötétség.
- Gyere csak, Dongheon
– fogtam meg a karjaidat óvatosan, és az ölembe ültettelek. – Úgy örülök, hogy
itt vagy. Dúdoljuk együtt, jó? - simogattam meg kócos buksidat, s könnyes
szemeim már nevettek.
Te
bejöttél, és velem énekelted a dalt, amit szeretsz.
Hosszú idő óta ez volt
a legszebb karácsonyestém. Szavak nélkül oszthattam meg veled a gyászt,
szeretetet adtam és kaptam feltétel nélkül – és még egy különös bókot is,
miszerint pont olyanok a szemeim, mint a csigáké.
A
tieid már egészen elszürkültek, mintha csak megöregedtél volna – simítom végig lassan
határozott arcéledet. – És ki is hűltél, hmm… Úgy tűnik, túl régóta mesélek. Már
sosem tudlak felmelegíteni, ahogy te sem tudtad az én szívemet, hiába is
próbáltam megakadályozni magam, hogy megtegyem, ami már annyiszor lejátszódott
szemeim előtt az évek alatt...
*
...Ézemi...
Már megint ott a végén... nem jó ez így, nem akarom, hogy halott legyen... :(
VálaszTörlésHát nem gondoltam volna, hogy ennyire más a családi háttere Loopynak, mint amilyennek az elején bemutattad. Nagy fordulat volt, az biztos. És éppen ez az, amiért nem tudok rájönni a harmadik rész után sem, hogy mi lesz ebből. Számomra ez a műved felér egy S. King művel, márpedig a kedvenc írom, aki képes hetekig rettegésben tartani azután, hogy befejeztem a könyvét. Nálad is néha hasonlót érzek :D
Imádtam <3
Nem akarom lelőni a poént, de annyit elmondok, hogy lesznek itt még változások. Nem szándékoztam kizárólag szomorkodós történetet írni. :)
TörlésEz hatalmas dicséret amúgy, tudod-e? *-* Sok választ el még attól a szinttől, de nagyon jólesik, hogy így érzed, és ennyire szeretsz olvasni.<3
Köszönöm szépen. :*