Csodák...
Hittem
bennük, és napról napra egyre kitartóbban dolgoztam, hogy kimászhassak a
gödörből, ahol az életem indult – ők pedig újra és újra felemeltek, egyre
magasabbra repítettek.
Abban
a pillanatban azonban lemondtam róluk, amikor felismertem, valójában mennyire
véges is a létem. Szótlanul folytattam az utam nélkülük, egészen addig, míg el
nem érkeztem az utolsó elágazásig.
Valóban
léteznének, csupán a beléjük vetett hitem gyengült meg? Ha erősen akarom,
ezúttal is megsegítenek? Vagy talán ostobaság volt egy pillanatig is önmagam helyett
bennük bíznom?
Döntenem
kell...
Megjegyzés: A történet Eunhyuk szemszögéből íródott. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez
esetben a t. A. T. u. 30 Minutes című dala, amelyet lefordítottam, és itt-ott
egy kicsit átalakítottam. A videót ITT tudjátok megtekinteni.
Műfaj: songfiction, angst,
romantikus dráma
Figyelmeztetés: 12+; yaoi;
szereplő halála
Harminc
perced van, hogy meghozd a végső döntést...
A kemény hang lassan
elcsendesedett, s egyszeriben egy betonozatlan, por fedte úton találtam magam,
mely mégis oly ismerősnek tűnt, mintha csak hazaértem volna távoli, apró
szülőfalumba. A fülemben visszhangzó szavak helyett azonban egészen másféle
zöngék töltötték be elmém, amint ösztönösen letértem az útról, és egy aprócska
játszótér füves peremére érkeztem.
A nyári, langyos szellő kacéran
cirógatta arcom, s a tücskök szorgalmasan zsizsegtek a naptól itt-ott
rozsdabarnára égetett fűben, melyen keresztülvágtam, miközben a homokozó felé
tartottam, ahogy minden alkalommal.
Papucsaim ledobva huppantam a szárazon
tapadó szemcsék közé, lábaimat kapkodva csodálva körbe a váram, mely majdnem
készen állt, félig már meg is száradt. A homok forrósága viszont azonnal égetni
kezdte a talpam. Hunyorogva ugrabugráltam hát a homokozóban, végül kimásztam a
hűs fűre, hogy vizet hozzak kis kék vödrömbe, mely levetett papucsaim mellett
feküdt a zöldessárga gyepen.
Jinri csilingelő nevetése
azonban hirtelen fájón furakodott a fülembe. Mielőtt még felé fordulhattam
volna, fürge kis lábaival már egészen közel tipegett hozzám. A szuszogását is
hallottam, pedig jól tudtam, mennyire igyekszik, hogy csendben legyen. Lassan
mozdultam felé, s a következő pillanatban meg is jelent előttem aprócska, pufók
arca.
- Oppa, olyan vicces vagy! -
fojtotta el ujjaival az ajkai közül kibuggyanó kuncogást. - Vegyél engem
feleségül! – kért nyájasan, csillogó szemekkel, ahogy szinte minden héten
tette.
- Nem – feleltem ezúttal is
ugyanolyan szenvtelenül, majd a homokvárra vetettem a tekintetem. Még két torony, és zászló is kellene a
tetejére.
- Oppa! – toporzékolt sikítva a
kis csöppség, én azonban ügyet sem vetettem rá. Még hogy feleségül venni egy ilyen akaratos, undok kis békát...
A következő pillanatban azonban
hirtelen szélvész módjára suhant el mellettem. A homokozóba vetette magát, s
dühödten rúgott bele a váramba, majd elszaladt.
- Most megöllek! – szűrtem a
szavakat fogaim közt szaggatottan, amint nyomába eredtem. Persze, jóval kisebb
volt nálam, így hamar utolértem, s megragadva keskeny vállait, erőszakosan
magam felé fordítottam.
Szerettem volna megijeszteni,
megszidni, valami olyan csúnyát mondani neki, amitől ugyanazt a veszteséget
érzi, amit én, mégis... Ahogy egymás után kigördülő könnycseppjei útját
figyeltem vöröslő kis szájáig, s bánatos szipogását hallgattam, egyszeriben
ráébredtem, hogy nála sokkal nagyobbat vétettem.
Szinte láttam magam előtt
édesanyámat; színtelenné fakult ruhái lobogtak a szélben, ahogyan zilált,
hosszú tincsei is, melyek kiszabadultak a szigorú fonat szorításából. Arca
halovány volt, szemei pedig szomorúak – épp olyan szomorúak, mint Jinriéi.
Ölni...
Igazából nem is gondoltam át,
amikor kimondtam, gondolkodás nélkül köptem felé a szavakat, melyeket a
hirtelen düh tett ilyen keserűvé. Az akciófilmekben – amelyeket sosem volt
szabad megnéznem, lopva mégis oda-odapillantgattam – az emberek sokszor
lelőtték egymást, akit pedig eltaláltak, az néha nem kelt fel többet. Igen,
biztosan ezt jelenti ölni: lelövöd, aki bánt téged.
De
Jinrinek már nincs apukája, mert...
– Korábbi színtelen értetlenségemet úgy festette hirtelen szürkére a felismerés,
mint amikor egy hatalmas festékcsepp szétterül a tiszta vízben. - Mert elütötte egy autó, és meghalt...
Szemeim képtelenek voltak az
övéibe tekinteni, inkább az egyik sárga pitypangra szálló méhecskét bámultam,
mely lassan elhomályosult előttem. Szinte fájt, mintha egyik kezével a szívemet
szorongatta volna az az érzés, míg a másikkal felhevült bőröm karmolászta. Lassan
lecsúsztak a kezeim Jinri piciny, kerek vállairól; s nehézkesen hátrébb léptem
tőle.
Félve vezettem végig tekintetem
remegő alakján.
- Bocsáss meg, nem akartam
ilyen csúnyát mondani.
- Nem bocsájtok meg neked!
Utállak, Lee Hyukjae! – sikította, s ledörgölve könnyeit, dacosan fordított
nekem hátat. Újra futni kezdett, ezúttal azonban nem követtem; egyedül maradtam
sértett meggondolatlanságommal.
Egyedül
maradni... Ez a büntetése annak, aki megbánt másokat a szavaival. De vajon nem
lehet-e épp ilyen következménye, ha eltitkolunk valamit?
Talán
már akkor el kellett volna mondanom mindent Donghae-nek, amikor megtudtam?
Harminc perc – elviselni a szemrehányást.
*
Hirtelen minden szín elhalványult. Orromat betöltötte az ódon bútorok
faillata, s az előbbi zsizsegő nyarat egészen más zajok váltották fel:
beszélgetés, nevetgélés, motoszkálás.
Lassan kitisztult előttem a kép. Az általános iskola egyik padjában ültem,
előttem egy világoskék papírlappal. Az egyik osztálytársnőmtől kértem a házi
feladatáért cserébe, hogy aztán egy csónakot hajtogassak belőle Donghae-nek,
amit majd együtt engedünk útjára a folyón. Boldog
lesz, ha majd az órák után, a kapu mellett megmutatom neki...
Óvatosan helyeztem a papírt a japán munkafüzetembe, hogy ne sérüljön, s
felette könyökölve, nyugtató színét nézegetve reménykedtem benne, hogy
elkerülhetem Sunyoung tanárnő tekintetét.
Reményem azonban szertefoszlott, amint szájából kimérten felhangzott a
nevem.
- Lee Hyukjae, mondd, te mit kaptál karácsonyra? – szólított meg japánul,
nekem pedig egyszerre kezdett zakatolni a szívem és a fejem. Tudtam jól, hogy ez lesz, miért nem találtam
ki előre valamit?
A többiek kíváncsi pillantásai mintha ezer tűként fúródtak volna belém,
mialatt válaszomat várták.
- Parfümöt – böktem ki végül szemrebbenés nélkül, mire hirtelen csend támadt
a teremben.
- Na persze. Anyád mosónő, apád pedig egy senkiházi állástalan – hangzott
fel ekkor egy gúnyos hang az egyik hátsó padból, s a terem minden zugából
egyszerre harsant fel a nevetés.
- Kim Jongwoon! Még egy ilyen megjegyzés, és az igazgatói irodában találod
magad, megértetted? – A tanárnő hangja életlenül szállt tova a levegőben, még a
nevetést sem volt képes elfojtani. Hát
persze, Jongwoont elvinné az igazgató elé, aki a saját apja? Nevetséges...
Szótlanul viseltem a megaláztatást, miközben magamban ígéretet tettem: Nem
fogom hagyni, hogy a hozzá hasonlók becsméreljenek. Ha felnövök, annyi pénzt
fogok keresni, hogy a szüleimnek semmiben se kelljen hiányt szenvedniük.
Ekkor kezdtem makacsul hinni benne, hogy
ha igazán akarom, bármire képes vagyok; ha nem adom fel, a csodák mellém fognak
szegődni, mert kiérdemeltem őket.
Harminc perc a boldogságért, harminc
hazugság.
*
Kisétáltam a teremből, mely visszanézve már üresen tátongott, csupán a
napsugarak játszadoztak a padok lapjain. Osztálytársaim elpárologtak, mintha
sosem lettek volna ott.
Nem gondolkodtam; határozottan szeltem át a kihalt folyosót, s egyenesen a
tornaterem felé indultam. Testem minden lépéssel könnyebbé vált, hisz’ abba a
világba igyekeztem, melyben önmagam lehettem.
Lenyomtam a kilincset, s nyikorogva tárult ki előttem a faillatú helyiség
fehér ajtaja. Az ottlevők hirtelen rám kapták tekintetüket, de én csak őt kerestem – s a lelkem valósággal megpihent,
amint megpillantottam az egyik hátsó sor szélén, a szokásos törökülésben ülve a
parkettán.
Mosolyogva telepedtem mellé, de mielőtt még néhány
szót válthattunk volna egymással, újra nyikordult egyet a bejárati ajtó, s az
addigi zsivajgás hirtelen csenddé tompult. Csak a cipőtalpak halk csikordulását
lehetett hallani, ahogy egyszerre keltünk fel a padlóról, hogy köszöntsük a
belépő Shindong tanár urat, aki a szokásos kis fekete magnóval a kezében
érkezett.
Nem emlékeztem, mikor indította el a zenét, nem is gondolkodtam a következő
mozdulaton, csak hagytam, hogy a ritmus átjárja a testem, kiűzve elmémből
minden fájdalmat és keserűséget.
Tekintetünk újra és újra találkozott, ahányszor csak Donghae felé
fordultam; jóval többször néztem őrá, mint a tanárunkra. Lénye észrevétlenül
férkőzött fiatal, nyughatatlan szívembe, miközben ő Shindong tanár úr helyett
rólam másolta az új mozdulatokat.
- Jól van, most próbáljátok meg párokban! – visszhangzott az utóbb említett
fiatalos, életvidám hangja a fehér falak között.
Szinte már sajnáltam, hogy nem az ő kezeit
kell majd fognom, hogy nem őt kell
vezetnem, hanem egy lányt...
Talán ő volt a töretlen reménykedésem
valódi mozgatója, aki miatt rendíthetetlenül hittem, hogy egyszer minden jóra
fordul. Lehet, hogy hibát követtem el, amikor már a legelején lemondtam egy
újabb csodáról? Hisz’ valósággal megadtam magam, még azelőtt, hogy fegyvert
fogtam volna a láthatatlan ellenségre.
Talán... vele együtt mégis sikerülhetne?
Szárnyalhatunk? Maradjak?
Harminc perc – hogy kitöltsd az elmém.
*
A falak mintha egyszeriben elolvadtak volna társaimmal együtt; szemeimet
szinte elvakították a hirtelen kigyúló fények, pedig csak néhány egyszínű sárga
reflektor világította meg az apró pódiumot, mely lassan kirajzolódott előttem.
Oldalra pillantva két összetolt asztalka derengett fel, melyek előtt négytagú közönség,
a zsűri várta, hogy belekezdjek az előadásba.
Menni fog! Ne gondolkodj, csak táncolj, mutasd meg nekik, mit tudsz! –
Emlékeztem Donghae bátorító szavaira, mégis... ahogy meghallottam a sorszámom
egyikük szájából, erősen meg kellett feszítenem a lábizmaimat, hogy kívülről ne
látsszon a remegés. Attól tartottam, felmondják a szolgálatot, s én
szégyenszemre összerogyom – ekkor azonban megszólalt a zene, ami felemelt, s
újra földöntúli erőt pumpált tagjaimba.
Igaza volt, a csodák élnek, és mellettünk bújnak
meg. Figyelnek minket, hallgatják a gondolatainkat, s ha érdemesnek találnak
rá, átadják magukat nekünk.
- Bejutottam! Én is bejutottam, érted? Gyakornok
leszek az SM-nél, ahogy te! – Nem hagytam el a helyiséget, s a zsűri véleményét
sem hallottam, de már az aulában ujjongtam, Donghae nyakába borulva, beszívva
nyugtató illatát, örömömben együtt sírva vele.
Harminc perc – hogy megváltoztassuk az életünket.
Együtt sétáltunk végig az épületen, s köszöntünk el a biztonságiaktól, majd
kiléptünk a hatalmas üvegajtón. Leérve azonban azon a néhány lépcsőfokon, a
nyüzsgő utca forgatagába olvadva már hiába kerestem őt. Újra egyedül maradtam,
mégis kettesben a meghozandó döntéssel, mely mintha egyre nehezebb teherré
növekedett volna vállaimon.
*
Egyszer csak feltámadt a szél, s egy őszi napsugaraktól elszáradt,
összepöndörödött levél csapódott mellkasomnak. Ujjaim közt forgatva emeltem fel
újra a fejem, s ekkor már egészen más világ vett körül.
Gyerekek és felnőttek fel-feltörő sikítása keveredett a mozgó hullámvasút
recsegő-ropogó robajával, s a távolabb álló körhinta kopott figurái épp
megálltak körtáncukban, hogy leszállhassanak utasai – ekkor pedig odaért hozzám
Donghae is, aki mosolyogva nyújtott felém egy sötétkék lufit. Nem is tudom,
mikor került rám napszemüveg, ami mindkettőnk szemeit eltakarta, sőt, ő még
baseballsapkát is húzott fejére, hogy ne ismerjenek meg minket.
Látványa újra megnyugtatott, elvettem a kezéből a
léggömböt, majd a mögötte magasodó hatalmas, piros-kék óriáskerékre
pillantottam. Szinte beleszédültem forgásának látványába, ahogy mindig; sosem
szerettem a magasságot, nem úgy, mint ő, aki számára a vidámpark nem létezett
óriáskerék nélkül.
Körhinták a magasban,
melyeket együtt követ tekintetünk.
- Nem akarsz felülni? – tettem fel neki a nyilvánvaló kérdést, válasz
helyett azonban megszorította a kezem.
- Gyere velem. – Napszemüvegén visszatükröződtek a hamiskásan pislákoló,
langyos őszi napsugarak, s én vonakodva bár, de bólintottam.
Fogalmam sem volt, ezúttal milyen csínytevésre készül,
melybe majd szokás szerint bolond mód követem, hogy aztán én legyek az, aki
mindkettőnket kihúz a csávából. Mégis hagytam, hogy vezessen, keresztül a
gyermekeiket aggódón figyelő szülők csoportjain, elfutva a céllövöldés kocsi
mellett, egészen a hátsó kijáratig.
A következő pillanatban már árnyas fák lábai alatt csücsültünk egy kidőlt
fatörzsön, álcáinkat levetve, elmajszolva a szendvicseket, melyeket ő maga
készített. Ezúttal velem szeretett volna lenni, ahelyett, hogy egyedül
emelkedjen a magasba, míg én odalentről figyelem.
A vidámpark távoli zaja tompa zöngeként kísérte a minket körülölelő
csendet, s míg én elmerengve figyeltem az óriáskerék sziluettjét mögötte, arra
eszméltem, hogy engem néz. Annyiszor éreztem már pillantásait az arcomon,
mégis, ahogy ebben a pillanatban visszanéztem rá, az valami egészen más volt,
mint az eddigiek.
A csintalan fuvallatok közénk kúszva lökték szemébe sötétbarna tincseit, én
pedig közelebb hajoltam hozzá, hogy megigazítsam a haját.
- Mondtam, hogy nem lesz jó, ha itt választod el – motyogtam neki, miközben
fürtjei között turkálva igyekeztem megzabolázni őket, válasz helyett azonban
ujjai óvatos simogatását éreztem arcomon. – Mi az? – Mosolyom kiszélesedett,
kezeim azonban ernyedten csúsztak a tarkójára, amint tudatosult bennem, hogy
épp az ajkaimat figyeli. – Donghae... – Szinte a nevét is nehezemre esett
kimondani, ahogy a forró pír elöntötte orcáimat.
- Ne beszélj. – Lehelete államra csapódott, s gerincemen végigfutott a
hűvös borzongás.
Szívem ajkaiért epekedve dobálózott mellkasomban, s
mintha ő tudta volna, mire gondolok, óvatosan megcsókolt. Először vigyázva,
mintha óvni akart volna, hogy forró ajkai nehogy megégessék az enyémeket,
azután derekamra kulcsolta a kezeit, s még közelebb húzott magához.
Harminc perc – egy szempillantás.
Harminc perc – hogy a neved suttogjam.
Megkapni a szívét valóban egy újabb csoda
volt, melyet kiérdemeltem? Hol vannak akkor most a csodák? Talán nem voltam
érdemes rájuk? Igazuk lenne a bírálóimnak, akik szerint a népszerűség
hebehurgyává és önteltté tett engem?
*
Újra a por fedte, végtelenbe nyúló úton találtam magam, ezúttal azonban
füves pusztaság vette körül, ameddig csak a szemem ellátott – a játszótér nem
volt sehol.
Mi lenne, ha letérnék róla? Ha belegázolnék a gyepbe, és nem fordulnék
vissza többet, akkor sem, ha lábaim remegni kezdenek, de még mindig nem dereng
semmi előttem? – szemléltem oldalra fordulva a horizontot. Megtorpantam, nem
akartam ezen az úton tovább haladni.
Talán tényleg ez lenne a megoldás? Ha elfutunk, ha együtt hagyjuk itt ezt
az őrült világot, van még remény, hogy minden jóra forduljon? A csodák... egy
csoda újra érdemesnek tart majd, hogy segítsen, hogy megmentse az életem?
Hogy élhessek – mert ha én elmegyek, az
neki mérhetetlenül fájni fog...
Elfussunk?
- Lee Hyukjae, az idő letelt – szólalt meg a következő pillanatban újra az
az időtlen hang, mely elindított utamon, kirántva gondolataim hálójából.
A hófehér bárányfelhők gomolyaga hirtelen az egész
eget betöltötte, majd egybeolvadva leereszkedett hozzám, szinte az arcomba
tolulva. – Ideje meghoznod a döntést. Hallom a gondolataid, de tudnod kell,
hogy nincs több lehetőséged, minden emberi lénynek csak egy élete van. Halljam
hát a választásod. - Szavai szenvtelenül és komolyan csengtek, persze, ő nem
érezte mindazt, ami abban a pillanatban bennem kavargott.
Harminc perc – hogy végleg eldöntsem.
Hirtelen egészen más szemmel tekintettem már az életre.
Hisz’ épp olyan, mint egy idétlen kártyajátékos, aki minden szabályt
felrúgva dobálja eléd a lapokat, neked pedig abból kell gazdálkodnod, ami
jutott. Előfordulhat, hogy szerencséd van, és sorra nyered a köröket, de elég
egyetlen lap, hogy mindent elveszíts.
Ugyan, mit ér a siker, mit ér az elismerés, ha a tested lassan felemészti
önmagát? Az asztal körül ott állnak, akiket szeretsz, ahogy az ellenségeid is.
Elmondod nekik, hogy a két maradék lapod egyike sem tudja semlegesíteni a
halált? Hisz’ egyikük sem adhat a kezedbe új lapokat. Foghatják a kezed,
sírhatnak veled, átélhetik azt a poklot, ami neked jutott osztályrészül, de
valóban így helyes?
Vagy ledobhatod a lapjaid, értetlenül otthagyva mindenkit, akikben csak
később fog tudatosulni, mi is történt valójában. Haragudni fognak rád, amiért
ezt tetted, összetöröd a szívüket, de talán nem ez a kegyesebb döntés? Másokat
belerángatni a saját kínunkba, hogy ne legyünk egyedül nem önzőbb cselekedet?
Talán minden az én hibám, mert elbíztam
magam...
Miért
hitettem el magammal, hogy történnek csodák? Most úgy kell tennem, mintha
könnyedén mennék tovább – pedig a búcsú sosem könnyű...
Az egyik út...
A lehetőségeink változnak,
s az esélyeink elszállnak.
A testem nem volt ott, mégis éreztem szívem tétován ideges dobbanásait, a
vér dübörgését bensőmben, mely felforrósította ereimet, s összeszorított
öklökkel, verejtékezve gördült ki egy könnycsepp szemeimből, mielőtt egy
utolsó, mély levegőt véve kimondtam volna a döntésem.
- Ha nincs semmi esély, nem szeretném, hogy még egy hétig nézze a
haldoklásom. Történjen meg most, ha így kell lennie.
- Rendben van. Három percet kapsz, hogy elbúcsúzz
tőle, azután távozol a földi világból – szólalt meg utoljára a Teremtő, majd a
felhőrengeteg eltávolodott tőlem. Amint azonban szétfoszlott, hirtelen olyan
káprázatos ragyogás támadt felettem, hogy kénytelen voltam behunyni a
szemeimet.
***
- Hyukie? Hallasz engem? – töltötte be elmém Donghae fájdalmas hangja
valami különös csipogással vegyülve, arra ösztökélve, hogy kinyissam a szemem.
- Szia – pillantottam hunyorogva kialvatlanságtól karikás, piros szemeibe,
mert az ablakon beömlő napfény hasonlóan élesnek hatott, mint a Teremtő
keltette fényáradat. Csak néztem őt kitartóan, miközben egymás ujjait
szorítottuk, s éreztem, hogy én magam is sírni kezdek vele.
- Miért nem aludtál eleget? Csúnyák a szemeid. Mit fognak szólni az elfek,
ha így látnak? – húztam mosolyra kiszáradt szám.
- Miért nem mondtad el, hogy agydaganatod van? Miért hazudtál mindig, még
nekem is, mikor a menedzser hyung orvoshoz küldött a lábad remegése miatt?
Mi... elmehettünk volna Amerikába, hogy megkeressük neked a legjobb
professzort, és akkor biztosan...
- Már a kezdetektől menthetetlen volt az állapotom, Hae. A műtét után nem
tudtam volna beszélni, és nagy eséllyel le is bénultam volna, ha egyáltalán
túlélem.
- Nem, ilyen nem történhet. Mindjárt felhívom az anyukám barátját – kezdte
dörzsölgetni vöröslő szemeit, majd a telefonjáért nyújt, ám én megfogtam a
kezét.
- Kérlek, csak maradj itt velem még egy kicsit. Olyan fáradt vagyok,
nemsokára elalszom.
- Te... te nem teheted ezt, érted? Nem hagyhatsz itt, Hyukie – szorította
meg erősebben mindkét kezével az enyémeket, miközben újra folyni kezdtek
könnyei.
- Annyira sajnálom. Kérlek, mondd el nekik, hogy... hogy nagyon szeretem
őket, és sajnálom... – Hangom elcsuklott, ahogy egyre nehezebbé vált számomra a
légzés, s mintha az a szürke kis doboz is sebesebb csipogásokat hallatott volna
mellettem.
- Hyukie, ne halj meg, kérlek! – zokogva ölelte magához derekam, felhúzva a
párnáról, én pedig úgy éreztem, minden pillanatban egyre könnyebbé válik a
testem. Már annyi erőm sem maradt, hogy én is átöleljem, kezeim tehetetlenül
csúsztak le oldalán.
- Szeretlek, Hae... – párologtak ki az utolsó szavak ajkaimon, miközben ő
csak szorított magához, és sírt.
Amint szemeim lecsukódtak, újra az a ragyogó fény vett körül, mely
visszaküldött, hogy búcsút vehessek.
Talán mégis léteznek csodák, s ez volt az
utolsó, amiben részem lehetett az élők világában...
...Ézemi...
Eddig még nem írtam neked véleményt de most megteszem. Imádom az írásaidat. annyira el tudod találni a hangulatomat pedig szinte nem is ismerjük egymást. Köszönöm,hogy olvashatom az írásaidat. Kérlek soha ne hagyd abba az írást. képráztass el minket a tehetségeddel. Üdv Min.
VálaszTörlésHa tudnád, mennyire jólesnek ezek a szavak... <3 Nem is tudom, hogy köszönjem meg ezt a szép dicséretet és biztatást; csak mosolygok a kijelzőre, és nem tudom abbahagyni. *-* Igyekezni fogok ezentúl is írni, amikor csak jut rá idő. :-)
TörlésMég másodjára olvasva is imádom, habár te tudod a legjobban, hogy ezek a ficik mindig képesek megsiratni. Főleg a vége, most sem sikerült egyszerre elolvasnom XD
VálaszTörlésNagyon tetszett, hogy harminc perce volt Eunhyuknak dönteni, és ő ezekre a dolgokra emlékezett vissza, amivel te bemutattad a leélt életét, és haladtál az idővel. Sokkal jobban tetszett, mintha egyszerre ugrottál volna. Az a kis csók jelenet pedig, hát totálisan kikészített, annyira kis aranyosak voltak, hogy lefolytam az ágyról is. Aztán a vége... ahhww... meghaltam, teljesen kikészültem. Olyan rossz ezt mondani, de helyesen döntött. Ha nincs esély, akkor jobb, hogy elment. Én sem tudnám elviselni, ha a szerelmem miattam szenvedne, reménykedve, hogy felépülök. Annyira szépen, és érzelmesen írtad meg megint, hogy meghasad a kicsike szívem. Szerintem ha egy légy halálát írnád meg egyszer, én még azon is eltudnám bőgni magam, annyira tökéletesen és valóságosan írnád meg.
Imádtam, tényleg! És gratulálok még egyszer :* <3
És még egyszer elolvastad, pedig tudtad, hogy meg fog ríkatni. Te vagy a leghűségesebb olvasóm! ^^
TörlésNagyon örülök, ha hatásos volt a csók, mert épp ezt akartam elérni vele: megtörni a szomorúságot, és bemutatni Hyukie életének legboldogabb pillanatát is a szomorúak mellett. :-)
Jaj... tudod, hogy nem örülök annak, hogy a fájdalmas részek így érintenek, de közben egy kicsit mégis, mert ez a legnagyobb dicséret. :-)
Egyetértünk, Hyukie döntése szerintem is helyes volt.
Hát... egy kicsit elvont, melankolikus ficiben még el is tudom képzelni a légy halálát, ahogy valaki nagy ráérésében kivesézgeti. :-D
Nagyon köszönöm, és a szép hosszú kommentedet is! :*