Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Taemin érezte, hogy eljött a megfelelő pillanat. Szemeit lehunyva
öltötte újra magára angyalszárnyait, lassan kinyújtóztatva, majd összecsukva
őket, mintha egy cseppet sem zavarná, hogy karnyújtásnyira áll egy démontól,
aki könnyedén végezhet vele.
- Igazából még én sem tudom, mit kellene tennem veled. Azt hiszem,
ezt át kell gondolnom – mérte végig tetőtől talpig a másikat, majd kecsesen
megperdült, s a lefóliázott ablak felé indult.
Jonghyunt mintha kővé dermesztette volna az angyal szokatlanul
vakmerő viselkedése; képtelen volt megmozdulni, csupán szaporán emelkedő és
süllyedő mellkasa jelezte, hogy nem változott szoborrá.
Mégis, mi ez az
érzés?
Sérült kezét mellkasára tapasztva igyekezett hangszálait
megszólaltatni.
- Várj! – kiáltotta végül Taemin után, akinek teste épp ekkor
szakadt el a párkánytól.
Mintha csupán ebben a pillanatban oldották volna fel a végtagjait
leláncoló bűbájt, Jonghyun lihegve sietett az ablakhoz, letépve a szalagokat és
a fóliát, kitekintve azonban csak az alatta nyüzsgő város hangyái és kerekes
gyufás skatulyái cikáztak. Hiába kereste eszeveszetten az angyalt, sorra
megkerülve többször is az épületet, nem bukkant nyomára.
***
A Kert egyik madárcsicsergéstől zengő erdejének szomszédságában
hirtelen fodrozódni kezdett egy apró, kristálytiszta vizű tavacska felszíne,
összeborzolva a türkiz ég tükörképét. A légáramlat a tó közepe felé tolt egy
úszó falevelet is, amint örvényleni kezdett a levegő, majd a narancssárgára
színeződött ködből két szárnyas alak tűnt elő.
- Olyan ügyes volt! Hálás vagyok, amiért felkészítetted, és azért
is, hogy segítesz vigyázni rá – Kibum szemei köszönetteljesen csillogtak, olyan
ragyogóan, mintha bármelyik pillanatban eleredhetnének könnyei.
- Ugyan... – húzta hamiskás mosolyra a száját Eunhyuk, miközben
egy bárányfelhő visszatükröződő képét figyelte. – Az elején nem is volt
választásom, mert a kedves társad túl sokat tudott rólam. Azután viszont... Be
kell valljam, igazán megkedveltem őt – nézett egyenesen a másik szemeibe. - Megmutatta,
hogy érdemes arra, hogy átadjam neki a tudásom.
- Jól van, már jön is – sóhajtott megkönnyebbülten Kibum, válasz
nélkül hagyva a másik szavait.
Mindkettejük figyelme a közelükben formálódó örvényre szegeződött,
melyből néhány másodperccel később előlépett Taemin; arckifejezése azonban
korántsem azt az elégedettséget és büszkeséget mutatta, mint két társáé.
Szótlanul haladt el mellettük, még csak nem is üdvözölte őket, majd úgy vetette
le magát az egyik nagyobb tóparti kavicsra, mintha mázsás súlyok húznák a föld
felé.
- Várj, meggyógyítom a sebed - lépett hozzá Kibum, a szőke hajú
azonban még mindig nem nézett vissza rá.
- Nem fontos.
- Talán történt valami? Rád talált odalent a csatornában? –
figyelt fel szótlanságára Eunhyuk is.
- Csak az történt, hogy becsaptam őt, és... fáj. Megsebesítettem, a
szemébe hazudtam, és... volt olyan pillanat, amikor még élveztem is. Én nem
vagyok ilyen, nem lehetek ilyen. Biztos vagyok benne, hogy emberként sosem
tettem vele ilyesmit.
- Ha nem így cselekszel, megölt volna – ült le mellé Eunhyuk,
szomorú arcát fürkészve. – Még egy kicsit ki kell tartanod. Emlékszel? Nem
gyengülhetsz el, amíg nem bizonyosodtál meg róla, hogy biztonságban vagy a
közelében.
- Semmi baj, Taemin – telepedett kedvetlen társa mellé Kibum is. –
Mutasd – nyúlt óvatosan álla alá, hogy hozzáférhessen az apró karcoláshoz a
másik hófehér nyakán.
***
A Mélység halott erdejének tövében sétálva ezúttal szokatlan
jelenettel szembesülhetett volna az odaérkező. Az elfojtott kacagásokat már a
fák sűrűjéből is hallani lehetett, méterekkel azelőtt, hogy megpillantható
közelségbe került volna a két fekete szárnyú alak, akik szokatlanul közel
hajolva egymáshoz, valami meghatározhatatlan dologgal babráltak ültükben.
Furcsa szórakozásukba a levegő narancssárgás örvénylése iktatott szünetet.
Tenyerükkel eltakarták elfoglaltságuk tárgyát, miközben láthatóan feszülten
figyelve várták, kit hoz magával az átjáró.
Lassan kirajzolódott egy karcsú, mégis kellően izmos alak, végül
kilépett a hamu fedte talajra. Észlelte ugyan a tőle néhány méternyire ülőket,
de csupán egy röpke pillanatot fecsérelt rájuk; sokkal fontosabb feladatot
jelentett számára, hogy lecsillapítsa viharként tomboló gondolatait.
- Nocsak, ezúttal is egyedül? Azt beszélik, Lucifer hamuvá fog
égetni, mi pedig majd végigsétálhatunk a darabjaidon – szólalt meg kárörvendőn
az egyik őt figyelő, hamiskás tekintetű démon, akinek csintalan fekete
tincsei szinte a szemébe lógva takarták el homlokát.
- Nézd csak, még meg is sebesült. Nagyon erős lehet az az angyal,
azt hiszem, nekünk is félnünk kellene tőle. Mi lesz, ha kiszemel minket magának?
– folytatta a gúnyolódást a másik, magasabb és izmosabb társa, látványosan
befeszítve bicepszeit előadása közben.
Jonghyun megtorpant, s nyugalmat erőltetve tagjaira, lassan az őt
megszólító felé fordult.
- Azt pedig a törvényeink beszélik el, hogy aki bármilyen földi
holmival vagy szerrel beszennyezi a földünket, annak élete szintén Lucifer
döntésére van bízva.
- Igaz, ám ehhez Minhonak is lesz pár szava. Kyuhyun és Sungmin is
őt támogatja, akikről mindenki tudja, milyen bizalmas kapcsolatot ápolnak az
urunkkal. Te és az a mihaszna semmirekellő Heechul... nemsokára mindketten
Minho lábai előtt térdelhettek könyörületért esdekelve – szélesedett ki a
kárörvendés sötét mosolya az alacsonyabb arcán.
- Kyuhyun és Sungmin egymással is bizalmas kapcsolatot ápolnak.
Talán túlontúl bizalmasat is. De nekik szabad, mert ők a legerősebbek köztünk –
röhögött fel a magasabb, kidolgozott testű, mire ravaszul csillogó szemű társa
oldalba bökte.
- Ez most nem számít, Siwon.
Jonghyun háborgó lelkében kitörni készült a düh tűzhányója.
- Mit mondtál az előbb? – mordult összeszorított ajkakkal a
legutóbb megszólalóra, miközben ökölbe szorított kezében vörösen izzó tűzgolyó
formálódott.
- Jonghyun, ne csináld! Állj le! – termett előtte hirtelen Heechul,
mielőtt felemelhette volna karját. Mélyen szemeibe nézve szorította meg
csuklóit. – Nyugodj meg, és gyere velem.
- Ezek a... – fojtotta magába a keserű szavakat a szürke hajú,
miközben szorosan összezárt ujjai közt lassan elhamvadt az energiagömb.
- Ne foglalkozz velük, csak gyere – húzta maga után Heechul, ő
pedig a testét szétfeszítő düh ellenére engedett neki, eltávolodva a két kellemetlen
alaktól, akik – messze hangzó kacagásukból ítélve - felettébb jót mulattak a látványon.
*
- Mi történt? – fürkészte Jonghyun tekintetét a másik, miután egy
sötétzöld bokrokkal és fákkal szegélyezett kis földi ligetbe érkezve helyet
foglaltak az egyik kopottas fapadon. - Megsebesített? – fogta vékony ujjai
közé a másik alvadt vértől vöröslő kézfejét, társa azonban kelletlenül rántotta
el a kezét.
- Én... nem tudom megmagyarázni. Mintha csak szórakozna velem.
Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az angyalok szoktak. Magabiztos volt, és
nem félt hozzám érni, a tekintete pedig... szinte lebénított. Hagytam futni. Annak
a két alaknak igaza van, nekem végem – vetette tekintetét a tőle jobbra magasodó
bokorra, melynek ágai közül két jajveszékelő veréb menekült ki.
- Szóval ezért akarja ennyire Lucifer... Mert különleges –
sóhajtott Heechul. – Azt mondod, szórakozik? Mi is szórakozhatnánk egy kicsit
vele, csak Donghae-t kell megkérnünk, hogy segítsen. Meg is van, mit kell
tennünk, csak figyelj rám – derült fel egy pillanat alatt porcelánszínű arca.
***
#
A Föld napsütötte keleti táján, ahol kidőlt-bedőlt falú viskók
sorakoztak a vízszagú rizsföldek szélén, ahol máskor a kiszáradt földutakon
poros, barna arcú gyerekek kergetőztek mezítláb, most csupán a félelem és a fájdalom
hangjai szálltak a portól elnehezült, forró levegőben.
A talaj egyre erőteljesebb remegésbe kezdett, miközben a mélyből
különös reccsenések zaja hallatszott, mintha a Föld magja egyszeriben le akart
volna rázni köpenyéről minden élőt és élettelent, ami rátelepedett. A gyerekek sikítva
kapkodták lábaikat, ahogy végigfutottak a legszélesebb úton, melynek poros
felszínén is olyan sebek nyíltak, mintha felhasították volna azt.
Amint egy pillanatra megszakadt a föld morajának hangja, hirtelen
még hallhatóbbá váltak az emberek segélykiáltásai, melyek baljósan másztak
Taemin fülébe. Kibummal szavak nélkül is megértették már egymást a hasonló
helyzetekben, így ezúttal is elég volt egy szempillantás, és – ügyelve, hogy
senki ne lássa őket – azonnal felöltötték emberi alakjukat.
A robajtól felverődött por kárörvendő felhőkbe tömörülve emelkedett
a házak romjai fölé, bekúszva minden aprócska résen, mintha élvezetét lelte
volna az egyszerű emberek kétségbeesett küzdelmének látványában. A két angyal
azonban rendíthetetlenül vetette magát a zűrzavarba, hogy segíthessenek.
*
- Nem lélegzik, és a szívét sem érzem – szólt a következő
pillanatban, már egy romhalom közepén állva Taemin Kibumhoz, aki kétségbeesve
kapta fejét arra, majd újra lehajolt a lábai előtt torlaszt emelő
vályogdarabhoz.
- Tarts ki egy kicsit, mindjárt kiszabadítunk – nyújtotta be egyik
ujját az apró résen, majd óvatosan odalépkedett társa mellé, s leguggolva kezdte
keresni az eszméletlen, vértől és portól szürkésvörös arcú nő pulzusát. – Én sem
érzem. Menj, foglalkozz a kislánnyal – pillantott fel Taeminre, majd szétnyitotta
ujjait, s másik tenyerét is a nő arca fölé tartva igyekezett rajta segíteni.
A szőke hajú még egy pillanatig szomorú arccal figyelte őt, majd vigyázva
megközelítette az előbbi rést. Óvatosan leemelt egy kisebb darab vályogtéglát,
s a háta mögé dobta, mikor halk nyöszörgés ütötte meg a fülét.
- Ne félj, itt vagyok – Taemin izmait megfeszítve gördített le egy
nagy darabnyi törmeléket a kupacról, mely valószínűleg a falból származhatott.
Homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, miközben a nádtető összetöredezett
darabjait eltávolította az útból, végül lassan kihúzott egy vaskos gerendát, és
azt is félredobta. – Fogd meg a kezem – nyújtotta be karját a keletkezett
résen, s a következő pillanatban felragyogott az arca, amint egy aprócska, hosszú
fekete hajú kislányt kiemelt onnan.
Karjaiban biztonságosan tartva lépdelt végig a romok közt, ám
amikor tekintete társára siklott, hirtelen minden öröme elszállt. Kibum
leszegett fejjel, immár angyali alakjában állt a félig kiszabadított nő remegő
lelke előtt, szorosan tartva annak csuklóját, aki kétségbeesett elszántsággal
akart közelebb jutni kislányához...
#
Taemin hirtelen feleszmélt nyomasztó álmából. Mialatt lélegzeteit
igyekezett rendezni, tudatosult benne, hogy elméje az előző nap történteket
idézte újra elé. Következő gondolata azonban teljesen más irányt vett.
Még csak
egyetlenegyszer kelt fel a nap azóta, mégis... látnom kell őt.
***
Ezalatt a Mélység sötét, nyirkos barlangjában a szürke hajú démon
testét összehúzva feküdt a kemény kőpamlagon, egyenletesen emelkedő és süllyedő
mellkasa s lágyan remegő pillái mégis mintha valami különleges nyugalmat
mutattak volna.
#
Jonghyun álomvilágában fehér, puha, párnák csiklandozását érezte
nyakán, ahogy végignyúlt a frissen mosott illatot árasztó hószín lepedőn. Nem
volt azonban egyedül; a légáramlat, melyet mélyen orrába szippantott egy
ismerős, tengervizes illatot hozott magával.
A szíve jól ismerte a fiút, aki óvatos mozdulatokkal fészkelte be
magát az ágy végénél a takaró alá, s csintalan csókokkal borította be
lábszárait, combjain át haladva egyre feljebb, szándékosan érintetlenül hagyva
legérzékenyebb részét.
Bőrét a forró hideglelés szele égette a másik csókjai nyomán, aki
a következő pillanatban kidugta fejét a takaró tetejéhez érve - Jonghyun azonban
nem látta az arcát.
Hogyan is
láthatnám, mikor ez mind csak káprázat? Ő már nem él, én pedig még a nevére sem
emlékszem...
Mintha hirtelen darabokra tört volna minden. Fel akart ébredni,
kirángatni magát ebből a fájdalmas látomásból, mégsem a barlang hideg szürke fala
tárult szemei elé. Helyette ugyanazt az ismerős, nyüzsgő utcát látta – s a
rengeteg ember között, éppen vele szemben ott állt az az angyal, lassan kitárva fehéren ragyogó szárnyait, egyenesen
őt nézve.
Jonghyun elvarázsolva a látványtól indult meg a másik lény felé,
keresztülvágva a mindkét oldalról tóduló halandók között, mire azonban közelebb
ért, az angyal eltűnt szemei elől.
#
Amint kipattantak a szemei, újra mellkasában érezte azt a különös
nyomást, mint akkor, ott, abban a kihalt, narancssárga falú szobában.
Nem vihetem Lucifer
elé...
Határozottan tornászta magát állásba, majd nyitott egy örvénylő
átjárót a tökéletlenség világába, miközben maga elé idézte a múltkori kis park
képét.
***
Taemin ezalatt a légáramlat mozgatta aranyszőke tincseinek árnyékát
figyelte, miközben szárnyait párnaként összecsukva nekidőlt a sötétbarna
ablakkeretnek. Miután már annyiszor lejátszódott szemei előtt a jelenet, amint
a démon előlép az örvényből, felidézve mindegyik variációra a megfelelő reakciót,
hirtelen egészen üresnek érezte magát.
Vajon meddig kell
még hazudnom neki?
Gondolatai folyamából a kialakuló örvény szele emelte ki, melyből
néhány másodperc múlva két alak körvonala rajzolódott ki - Taemin azonban csak
az egyiküket látta. Légvételei szabályozásával készítette magát a lehetséges
harcra, miután felvette emberi alakját, próbálva lecsendesíteni hóbortos
szívét, míg Jonghyun kilépett az áramlatból, s szembefordult vele.
- Hát, itt vagy. Örvendetes, hogy várnom sem kell rád. Mielőtt
azonban pontot tennénk ügyünk végére, még kérdeznék tőled valamit. – A démon egy
pillanatra elhallgatott, amint Taemin számára láthatatlan társa odasétált az
angyalhoz, és egészen közelről szemügyre vette azt. - Mondd, mégis honnan
vetted azt, hogy bármi közöm is van a jó energiához?
Taemin vonásai egy pillanatra ellágyultak, majd akaratlanul is
mosolyra húzta száját szíve és elméje sugallatainak kibékíthetetlen ellentéte.
A másik démon közben körbenézte őt, majd jobb oldalán megállva fordult maga is
Jonghyun felé.
- Az egyik látónk mondta. Őt használtam, hogy könnyebben a
nyomodra bukkanjak, hisz’ a Teremtő...
- Hazudsz! Mégis, miféle angyal vagy te?! – Jonghyun érezte, hogy a
múltkori remegés újra kezd erőt venni tagjain. Kétségbeesetten fürkészte Taemin
titokzatosan ragyogó szemeit, miközben kezei akaratlanul is ökölbe szorultak.
Ekkor azonban egy zöldes gömb zúzódott darabokra az angyal lábai
előtt, melyből szürkés füst kezdett szivárogni. – Miért...? – eszmélt rá a
démon, hogy társa valószínűleg félreértette mozdulatát, s idő előtt használta a
kábító gömböt.
- Ez... honnan...? – Taemin szaggatott mozdulattal fordította oldalra
fejét, ahogy lassan légutaiba férkőzött a szer.
- Ne! Hagyd! – kiáltott ekkor Jonghyun a társára, aki már egy
fagyasztó gömböt szorongatott, a másik azonban összeráncolt homlokkal nézett
vissza rá.
- Ha nem bénítjuk meg, veszélyes lehet, mikor magához tér.
- Kihez beszélsz? – fordult lassan balra Taemin is, ekkor azonban
a szoba imbolyogni kezdett szemei előtt, s egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. -
Szóval... csapdába csaltál? – húzódott fájdalmas mosolyra a szája.
Mielőtt azonban Jonghyun válaszolhatott volna, egy ragyogó
háromszögtőr suhant be a nyílt ablakkereten, mely vállát felsértve csapódott a
falba.
- A fenébe is! – guggolt a földre láthatóan dühösen a másik démon,
Jonghyun azonban nem követte a példáját, hanem egyenesen Taemin felé indult,
mintha egyáltalán nem zavarná, hogy így jól látható célponttá válik.
- Velem kell jönnöd. - Újabb két tőr repült be, s ő mindkettőt
kikerülve lépett az angyal elé, aki ekkor már a földön fekve pihegett. Sietve a
karjaiba kapta, míg még mindig láthatatlan, guggoló társa viszonozta a kívülről
érkező tüzet, majd nyitott egy átjárót.
Ekkor azonban újabb tőröket pillantott meg a levegőben. Az átjáró jó három lépés, de ő nem sérülhet
meg. – Gondolkodás nélkül fordított hátat, s összeszorított ajkakkal tűrte, hogy az egyik tőr a hátába fúródjon, míg a másik feje felett suhant el.
- Az igazat... akarod? – gördült ki egy csillogó könnycsepp Taemin
lecsukódó szemeiből. – Hát, tessék... – csúsztatta remegő kezét a másik hideg
homlokára, aki ebben a pillanatban tisztán látta őt az aszfalton feküdni,
ugyanazon a forró nyári napon, ugyanabban a kék csíkos pólóban, ugyanazzal a
mosollyal élettelen arcán...
...Ézemi...
Most megint nem szeretlek, hogy itt, így képes voltál abbahagyni. Ez az olvasó kínzásának minősül, ami nem szép dolog!!! :D Esküszöm, igyekszem megkedvelni Taemint, de nekem nagyon nehezen megy. A karaktere az nagyon tetszik, hogy ilyen bátor, de közben kedves, és aggódó is. De akkor is, Jonghyun a mindenem. Elképzelve azokkal a fekete szárnyakkal, és izmos testtel... oh Istenem, megölsz vele. Egyszerűen nem tudok betelni az írásoddal, mert mindig csak többet akarok.... hát igen, telhetetlen egy személyiség vagyok, de így kell szeretni xDXD Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog reagálni Jonghyun most, hogy Tae megmutatta ki is ő valójában. Nagyon jó volt, és igen, ahogy mondtam, rengeteg izgalmas dolog volt benne *-* Siess a kövi résszel, nem fogom sokáig bírni :D
VálaszTörlésÉn pedig esküszöm, hogy nem a kínzás a célom, valamiért így jött ki a vége. :)
TörlésNincs azzal semmi gond, ha téged Jjong varázsol el, Taemint pedig majd szeretem helyetted is. :P
Jaj, te... Ez olyan jólesik, hogy ha nem múlt volna el éjfél, most azonnal nekiállnék a folytatásnak. <3
Nagyon örülök, hogy sikerült izgalmassá tenni, tudod, nem nagyon írtam hasonlót eddig. :)
Hát, dátumot nem tudok mondani, de igyekszem majd. :)
Köszönöm! <3
Szia :)
VálaszTörlésNagyon tetszik a törtėneted, én egyaránt szeretem Jonghyunt és Taemint :) A karakterek amiket alakítanak nagyon illik hozzájuk :)
Viszont el szerettem volna olvasni a hatodik fejezetet de azt írja ki hogy nem található! Segítséget szeretnék kérni hogy elolvashassam! Előre is köszönöm :)
Szia! :)
TörlésKöszönöm, hogy írtál, nagy örömöt szereztél vele! *-*
A link nálam működik, de a bloggernél sosem lehet tudni, lehet, hogy akkor épp nem volt elérhető, mikor próbáltad. Egyébként jobb oldalon fent a blogarchívumban is megtalálod a részeket. Amúgy most tettem ki a hetediket. :)