Meg akarlak védeni (Donghae) 1.

Kezdetben csak egy idegen, aki magányodban vigaszt nyújt neked, majd szép lassan az életed részévé válik. Melletted van, és óv téged egy életen át, s csak akkor értheted meg igazán, mit is jelentettél neki, amikor már nem lehet melletted…

Megjegyzés: 
Ez egy songfic, tehát a szöveg és a cselekmény egy dal köré épül, amely ez esetben a Super Junior Hero című száma. A magyar fordítást IDE kattintva tekinthetitek meg, olvasás közben hallgatva aláfesti a hangulatot, amelyet átadni szeretnék.
Ez a fici befejezett, négy részes. A további részekre a lap alján tudtok ugrani.

Műfaj: minifiction, songfic, romantikus

-  Megvagy, Minji! Most te leszel a hunyó! – nevettem önfeledtem, amikor elhúztam a bokor ágait, s megláttam ott kis barátnőmet.

-  Ah, Yeonsaeng unnie, te mindig megtalálsz… - szontyolodott el, majd odasétált egy vastag törzsű fához, tenyerével eltakarta szemeit, s hangosan számolni kezdett. – Egy, kettő, három…

-  Subin unnie, segíts nekem! – szaladtam ekkor másik barátnőm után, megfogva annak karját. – Szereznék felmászni arra a fára, hogy oda bújhassak, de egyedül nem megy. Te már nyolc éves vagy, és magasabb is vagy nálam…

-  Anya azt mondta, ne másszunk fára, mert az veszélyes – fordított hátat nekem.

- Unnie, kérlek! – kulcsoltam össze ujjaimat elé állva. – Ha segítesz, a tiéd lehet Sandy a Barbie-házamból – ajánlottam fel azt a babát, amelyiket mindketten a legjobban szerettünk.

-  Oh… nem is tudom… - piszkálgatta apró kis száját. – Jól van, de egyedül kell lejönnöd.

-  Rendben van – bólogattam izgatottan. – Siessünk! – fogtam meg a másik kezét, és egyenesen a kiválasztott fához futottunk.

Subin bakot tartott, s összeszorított fogakkal tűrte, amint a tenyereibe téve egyik lábamat ránehézkedtem, majd megkapaszkodtam a fa legalsó ágában, hogy felhúzhassam magam.

Miután fenn voltam, nevetve integettem az idősebbnek, aki huncutul rám mosolygott, majd eltűnt a bokrok között. Minji nemsokára a keresésünkre indult, láttam őt elsétálni a fa alatt körbe-körbe nézegetve, de ezután eltűnt a szemem elől.

Nem telhetett el olyan sok idő, de már sötétedni kezdett. Akkoriban nagyon féltem a sötétben, őket pedig sem láttam sehol.

-  Subin, Minji, halljátok? Feladom, itt vagyok. Nem hallotok? Itt vagyok! – kiabáltam, de válasz nem jött.

Megpróbáltam lecsúsztatni a lábaimat, hogy utána leugorhassak, de valamiért lefelé nézve sokkal félelmetesebbnek hatott az a nagyjából kétméternyi magasság, amennyi a lábaimat elválasztotta a talajtól. - Minji! Nem tudok egyedül lejönni! Segítsetek, kérlek! – görbült sírásra a szám.

Ekkor azonban egy kedves arcú férfi sétált a fa alá:

-  Gyere csak, kislány, én segítek – nyújtotta a karját felém.

Látlak, kicsim, figyelj

Ezt csak neked mondom, fogd meg a kezem

Én viszont ijedten húztam fel lábaimat.

-  Anya azt mondta, hogy ne beszélgessek idegen ahjussikkal[1]. Menj el, nem beszélek veled – fordítottam arcom oldalra, hogy még csak ne is lássam őt, mire a férfi szája azonnal mosolyra húzódott.

-  Anyukád igazán bölcs asszony lehet. A nevem Donghae. Nos, most már nem vagyok számodra idegen, hisz’ bemutatkoztam neked. - Szavait hallva elgondolkodtam.

-  Anya szerint ha valaki illedelmesen bemutatkozik nekünk, akkor ugyanígy kell tennünk. Az én nevem Yeonsaeng – néztem szemeibe. – Te nem vagy félelmetes ahjussi – mondtam ki, ami eszembe jutott, ő pedig elnevette magát.

-  Yeonsaeng, anyukád már biztos aggódik érted. Segítek neked lemászni, rendben?

-  De csak akkor, ha megígéred, hogy nem mondod el neki. Nagyon mérges lesz rám, ha megtudja, hogy fára másztam – sütöttem le szemeimet.

-  Megígérem. De most már gyere. Csak engedd le a lábaid, és csússz egy kicsit lejjebb. Jól van, meg is vagy – fogta át óvatosan a derekam, majd miután az elengedtem az ágat, lassan letett.

-  Köszönöm, ahjussi! – nevettem, majd elszaladtam, hogy megkeressem a barátnőimet. Az erdő szélén meg is láttam őket. – Subin, Minji! Nem hallottatok engem? – futottam oda hozzájuk.

-  Subin most mondta el, hogy fenn vagy a fán, és hogy biztos nem tudsz egyedül lejönni. De akkor mégis sikerült – borult a nyakamba Minji, vagyis, inkább a mellkasomra, hisz’ jóval alacsonyabb volt nálam.

-  Nem egyedül másztam le, segített nekem egy ahjussi.

-  Milyen ahjussi? – kapta fel a fejét mindkét kislány.

-  Megmutatom – fordultam is meg, és egyenesen a fához szaladtam, barátnőim pedig követtek. Odaérve viszont senkit sem láttam a közelben. – Hová mehetett? Az előbb még itt volt…

#

Még csak hét éves voltam ekkor. Eltelt tizennyolc év, de sosem láttam azóta azt a kedves ahjussit. Valójában a nevére sem emlékszem már. Mostanra biztosan családapa; nagyjából akkora gyerekei lehetnek, amekkorák mi voltunk ekkor – gondolkodom el, miközben egy apró flittert morzsolgatok ujjaim közt, mely fehér menyasszonyi ruhámat díszíti.

-  Szia, egyetlenem! – nyit be a szobámba kopogás nélkül vőlegényem, én pedig sietve fordítok neki hátat, kezemben a fehér anyaggal.

-  Junseo, menj ki! Nem láthatod a ruhámat, az balszerencsét hoz.

-  Még egy csókot sem kapok? – hallom elszontyolodott hangját.

-  Menj ki, azután gyere vissza két perc múlva – fojtok el egy kuncogást alsó ajkamba harapva.

-  Hát, jó… – hallom az ajtó csukódását. Sietve visszateszem a ruhát a vállfára, ráhúzom a nejlont, majd beigazgatom a szekrénybe.

-  Most már bejöhetsz – szólok kissé hangosabban, Junseo pedig azonnal be is lép az ajtón. Gyengéd csókkal illeti ajkaimat, majd megszólal:

-  Menjünk, válasszuk ki az öltönyömet.

-  Nem úgy volt, hogy az esküvőszervezővel mész? – nézek rá meglepődve.

-  Rájöttem, hogy csak te véleményed érdekel – puszil bele fülembe, mire elnevetem magam.

-  Végül is, már túl vagyok a ruhapróbán, mehetünk – simítok végig mellkasán, és összekulcsolom kezeinket. – Gyorsan átöltözöm.

-  Jól van, akkor várlak egy óra múlva a kocsiban – vigyorog huncutul, mire nyelvet nyújtok rá, s elindulok a fürdő felé.

*

-  A fenébe ezzel a dugóval… Ha nem autóval jövünk, már rég odaértünk volna – sóhajt egyet szerelmem a kormányt ütögetve ujjaival, miközben csigalassúsággal araszolunk előre a sorban.

A következő pillanatban azonban emberek sikoltását hallom magam körül. Mire viszont felfogom, mi történik, már túl késő. Egy busz oldalról belénk rohan, és egyre csak tol minket maga előtt. Pánik és rettegés lesz úrrá rajtunk, de az egész túl gyorsan történik ahhoz, hogy bármit is tehetnénk.

Junseo, meg fogunk halni? – fut át az agyamon, majd hirtelen letérünk az útról, és a busz egy fának passzíroz minket. Tompa ütést érzek a tarkómon, s innentől teljes sötétség.

***

Körmeimet olyannyira belemélyesztem markomba, hogy szinte átszakad tenyerem vékony bőre. Még hét perc… Nem tehetek semmit. Nem akadályozhatom meg, mert ennek meg kell történnie. Úgy járkálok fel-alá a mentőállomáson, akár egy ketrecbe zárt oroszlán, ami szerencsétlenségemre egy idő után kollégámnak, Hyukjae-nek is feltűnik.

-  Mi bajod van, Donghae? Reggel óta olyan furcsa vagy – szólít meg.

Éppen szóra nyitnám a szám, mikor megszólal a vészjelzés:

-  Súlyos baleset történt a Naebu út és a Cheonho-daero kereszteződésében. Egy busz letolt az útról egy személyautót, és nekilökte egy fának. Minden egység siessen a helyszínre! Számítsanak néhány halálos áldozatra, és körülbelül tizenöt-húsz sebesültre.

-  A francba… – pattan fel az asztal mellől Hyukjae. - Biztos elaludt a buszsofőr, és most ki tudja, hány embert ölt meg – puffog, miközben kinyitja a mentőautó hátsó ajtaját, és mindent leellenőriz.

Nem válaszolok semmit mondandójára, csendben ülök be mellé az autóba, s rezzenéstelen arccal kapcsolom be a szirénát, miután elindulunk. Egy szó sem hagyja el a számat, a lelkem mégis olyan hangosan kiabál, akár a sziréna. Nekem ott kellett volna lennem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy beüljön abba azt autóba…

*

...Ézemi...

---

[1] Bácsinak, bácsikámnak fordítható.



További részek:
2.
3.
4.