Meg akarlak védeni (Donghae) 3.

Figyelmeztetés: 12+

¯ Super Junior - Hero hun sub

Donghae mostanában szinte minden nap meglátogat. Egyre többet beszélgetünk, ő pedig minden gondolatomat megérti, sőt néha mintha ki is találná őket. Olyan, mintha már évek óta ismerne engem. Megnyugtat, megnevettet, vigyáz rám.

*

Egyik nap este tízig benn maradok a munkahelyemen, a főnök ugyanis rám parancsolt, hogy ha kell, aludjak benn, de mindenképpen legyek kész a papírokkal másnapra.

Szórakozottan és álmosan sétálok ki a nehéz fémajtón, majd egyenesen a szokásos buszmegálló felé veszem az irányt. A menetrendre meredve viszont megtudom, hogy az utolsó busz már tíz perce elment. Mobilom után kezdek turkálni a táskámban, hogy hívjak egy taxit, amikor megáll mellettem egy sötétkék autó.

- Az a pojáca csak most engedte el? Jöjjön, én hazaviszem – szól ki a kocsi ablakán Donghae, majd kinyitja nekem az ajtót.

A főnökömre használt jelzője megmosolyogtat, a következő pillanatban viszont zavartan markolom táskám fogantyúját. Egy autóban utazni vele… Nem, nem fogadhatom el.

- Köszönöm a jóságát, de nem szükséges miattam kitérőt tennie, máris hívok egy taxit – nyúlkálok még mindig a táskámban, de sehogy sem tud a kezembe akadni a telefonom.

- Jöjjön csak nyugodtan, én is arrafelé megyek. Egy barátomnak most lesz a legénybúcsúja.

- Hát… rendben van, de csak akkor, ha… biztosan nem teher önnek – dadogom, ahogy közelebb lépek az autóhoz. – Sok boldogságot kívánok a barátjának – mosolygok rá, majd beszállok.  

***

Most is ott vagyok a közelben, de hiába várom négy órakor, hogy az épületből kiáramló emberek közt őt is megpillantsam. Idegesen nézegetem az órám. Eltelik öt perc, negyed óra, másfél óra, de még mindig semmi.

Az a hólyag sosem kíméli. Biztosan ma is késő estig dolgoznia kell… Pedig annyira törékeny, még mindig nem heverte ki a fájdalmát, hogy nem veszi észre az a... ? –Idegességemben a kormány borításába markolok.

Végre tíz után kisétál az épületből. Jól látom, mennyire fáradt, mozdulatai is elárulják. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem ijesztem meg, ha mellé hajtok, de nem hagyhatom egyedül, hiszen már az utolsó busz is elment.

Nem szeretném, hogy egy kicsit is tartson tőlem, hiszen meg kell védenem őt. A baleset ráébresztett, hogy csak akkor lehetek erre képes, ha mindvégig a közelében maradok, akkor is, ha ezzel borotvaélen táncolok.

Nem érdekelnek a következmények. Ahogy kedves hangját hallgatom, ahogy csillogó szemeibe nézek, ahogy bátortalanul megfogja a kezem, én pedig segítek neki kiszállni az autóból…

Ő már nemcsak az, akit meg kell védenem, hanem az, akit meg akarok védeni.

- Kellemes éjszakát! – engedem el apró kezeit.

- Köszönöm – biccent fejével, s barna fürtjei előrecsúsznak, körülölelve így arcát, melyet szinte ragyogásba von mosolya és szemei csillogása. - Önnek pedig jó szórakozást! – fordul meg, de én utána szólok:

- Ne haragudjon, lehetne, hogy… mostantól közvetlenebb stílusban beszéljünk egymással? – Először meglepetten néz rám, de azután kisimulnak arcizmai.

- Rendben van. Akkor kellemes estét, oppa – igazít füle mögé egy tincset, olyan tündéri mosollyal, hogy szinte a szavam is elakad.

- Jó éjt, Yeonsaeng – integetek neki, majd beszállok az autómba. Figyelem őt, ahogy a bejárathoz lép, kinyitja az ajtót, majd lassan eltűnik szemeim elől, ahogy az ajtó becsukódik.

Oppa… Bárcsak elmondhatnám, milyen csodálatos ezt hallani a szádból.

***

Mióta Donghae arra kért, tegezzük egymást, még közelebb érzem őt magamhoz. Szinte minden nap találkozunk, s mostanában egyre többet jut eszembe munka közben is, hogy vajon mit csinálhat éppen.

Talán a mentőállomáson ücsörög, mert nem történt semmi baleset? Vagy éppen azon dolgozik, hogy megmentse egy ember életét?

 *

Ma pontosan hét hónapja, hogy elvesztettem Junseot. A fájdalom - amiről úgy hittem, már elhalványodott - visszatér a szívembe, s nem akar múlni. Könnyeimet törölgetve indulok el az irodába, s erőt kell vegyek magamon, hogy ez ne látszódjon meg rajtam.

Egész nap a főnök elégedetlenkedéseit hallgatom; mindent megteszek, amit kér, mégis a fejemhez vágja, hogy ügyetlen és pontatlan vagyok. Nagy sokára lejár a munkaidő, és szerencsére csak egy órát kell túlóráznom.  Mégis, már szürkület fogad odakint, amint kilépek az utcára.

Egyenesen a legközelebbi bolt felé veszem az irányt, hogy bevásárolhassak, amint viszont két teli szatyrommal kisétálok a fotocellás ajtaján, szakadni kezd az eső.

Leteszem az egyik szatyrot a földre, hogy elővegyem esernyőmet, így viszont kínkeservesen haladok előre, hiszen egy kézzel kell cipelnem mindkét nejlont. A következő pillanatban jön egy szélroham, és kifordítja ernyőmet, s az egyik szatyor is kicsúszik a kezemből, tartalma pedig szétgurul a vizes aszfalton.

A földre guggolok, s kitör belőlem a zokogás. Eddig próbáltam tartani magam, de most olyan elemi erővel vesz rajtam erőt a fájdalom, hogy képtelen vagyok felkelni. A szakadó eső szinte azonnal átáztatja a ruhámat, miközben tehetetlenül engedek szabad utat könnyeimnek.

 ***

Ma van hét hónapja, hogy a baleset történt. Legszívesebben a karjaiba zárnám, de úgy érzem, most jobb neki egyedül, így csak távolról figyelem lépteit. Amikor azonban szinte összeesik a szakadó esőben, tudom, hogy szüksége van rám.

- Gyere – karolom át óvatosan hátát, melyen pár pillanat alatt átázott a ruha. Felsegítem őt, összeszedem a szétszóródott gyümölcsöket, és az autóm felé vezetem.

Ne sírj az esőben, ezek a napok már elmúltak.

- Nagyon köszönöm, hogy mindig mellettem vagy – rebegi, miután beszáll az kocsiba, s látom, ahogy rázza a hideg.

A lehető leggyorsabban hazaviszem, s míg ő egy forró fürdőt vesz, készítek neki egy csésze ginzeng teát, a kedvencét.

- Nézzünk meg egy filmet, attól jobban fogod érezni magad – nézek fel rá, ahogy mellém lép. – Ezt pedig idd meg.

- Köszönöm a teát, köszönök mindent, de nem kell felvidítanod, oppa – csuklik szinte le a mellettem levő fotelba. – Ezen egyedül kell túllépnem.

- Sohasem kell egyedül lenned, mert én itt vagyok veled – guggolok le vele szemben, s megfogom a kezeit.

- Miért vagy ilyen kedves hozzám? Én ezt meg sem érdemlem, hisz’ semmit sem tettem érted – bukkan elő egy könnycsepp csillogó szemeiből, s lefelé indul porcelánfehér bőrén.

- Azért, mert egy csodálatos lány vagy – mondom ki azt a mondatot, amit már régóta szerettem volna, miközben hüvelykujjammal letörlöm arcáról a szomorúság kicsiny cseppjét.

Óvatosan közelítek felé, s lágyan megcsókolom. – Veled szeretnék lenni minden szabad percemben, persze, csak ha te is akarod – nézek szemeibe a válaszra várva, ám ebben a pillanatban hirtelen fájdalom hasít a szívem tájékába.

Akaratlanul is odakapom a kezem, s ekkor tudatosul bennem, hogy valószínűleg megtörtént, amitől mindig is tartottam, de már nem érdekel. Vele akarok élni, és boldogan fogok meghalni, ha mellette lehetek.

Csupán szeretném megvédeni a szerelmem.

Ha most egyedül sírsz valahol

Lehetek a hősöd, el fogok menni érted

***

Megcsókol, és én nem állok ellen. Csak egy pillanatig tart az egész, mégis felmelegíti fagyott szívemet, s ez a lágy melegség az egész testemben szétterjed. Az édes arca és a szemei, amelyek szinte kérnek, hogy szeressem őket, az odaadó kedvessége, a lágy hangja… Miért nem vettem észre korábban, hogy szeretem őt?

Amikor viszont szóra nyitom a szám, hirtelen a mellkasához kap.

- Rosszul vagy? – kérdezem tőle.

- Nem, semmi baj. Csak csuklani próbáltam, de valószínűleg beszorult a levegő – mosolyog rám, s jól látom, hogy még mindig a válaszomra vár.

- Én… szeretném megpróbálni veled, oppa. Azt hiszem, lassan beléd szerettem.

- Én is szeretlek, Yeonsaeng – hajol újra arcomhoz közel, s forró lehelete ajkaimat csiklandozza. Újra megcsókol, ezúttal hosszabban, de ugyanolyan finom gyengédséggel.

*

El sem hiszem, hogy már másfél év eltelt azóta, s mi épp az esküvőnkre készülünk, ami holnapután, hetedikén lesz. Az előkészületek miatt már holnaptól kivettem a szabadságomat, így a főnök egyfolytában zaklat, hogy minden munkát végezzek el; s látványosan feldühíti, hogy mosolyogva teljesítem az összes kérését.

 ***

...Ézemi...