Alkonyatból a napsütésbe (HaeHyuk) 2.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

*

Három nap telik el viszonylag eseménytelenül, s kedden reggel az ő képe lebeg szemeim előtt, ahogy kinyitom azokat. Automatikusan siklik tekintetem a takarómra, de az megnyugtatóan fehér, épp olyan, mint azelőtt, hogy a szokásos fájdalom a földre kényszerített volna az éjjel.

Lustán téblábolok a nappaliban, mint akinek semmi dolga, pedig ma is munkába kell indulnom; valamiért azonban semmi idegességet nem érzek amiatt, hogy vajon milyen sérülésekkel fogok találkozni. Csak az jár a fejemben, hogy újra elmerülhetek Hyukjae csodálatos látványában, együtt mozoghatok vele a zene ritmusára, és hallgathatom megnyugtató hangját.

*

A zene egyszer csak elhallgat, s a hirtelen csendbe vegyült halk beszélgetések visszarántanak a valóságba. Egyenként mindenki kiszivárog a teremből, csak mi ketten maradunk.

Még mindig a padlón ülök, hallgatva a némaságot. Fogalmam sincs, mire várok, de nem szeretnék elmenni innen, a közelében akarok maradni, akkor is, ha már érzem magamon az átváltozás jeleit. 
Hyukjae közelebb lépked hozzám, s azonnal feltűnik, ahogy ujjait tördeli:

- Donghae, figyelj csak, mit szólnál hozzál hozzá, ha... ennénk egy kis rament? – teszi fel a kérdést, ami egyszerre juttatja eszembe életem legcsodásabb, és legfájdalmasabb emlékeit. Nem, az nem történhet meg újra...

Talán fel kéne adnom.

Hányszor éltem már át ezt az aggodalmat?

-  Sajnálom, de... most nem lehet – formálom rekedtesen a szavakat, miközben a szívem szinte összeszorul az előtörő emlékektől, s kezdem egyre homályosabban látni érdeklődő tekintetét. – Mennem kell, ne haragudj – pattanok fel ültő helyemből, és úgy viharzok ki a folyosóra, mintha annak állott levegője megtisztíthatná gondolataimat.

*

Elérkezik a péntek, de még mindig kétségek gyötörnek. Azóta sem öltem, és magam sem értem, mi lehet ennek az oka, hiszen eddig a vérkonzervek sem igazán segítettek. Talán a közelsége nyugtat meg? Vagy a tánc valóban gyógyír számomra? Sosem történt ilyen, még vele sem. De mi lesz, ha őt is bántani fogom?

Egész nap máshol járnak a gondolataim. A főnök már haza akar küldeni, mert kis híján rossz gyógyszert adok be egy betegnek. Úgy érzem magam, mint akit kettétéptek: az emberi énem boldog szeretne lenni, de az állati csak megakadályozza ezt. Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?

Hányszor kell még kettészakadnom?

Emiatt gyötrődöm, s elfog a bosszúvágy.

  Ahogy azonban elkezdődik az óra, fájdalmasan nyomasztó gondolataim szinte elszállnak a zene szárnyán. Mintha csak mi ketten lennék az egész teremben. Nem tudom, hogyan, de a végtagjaim ösztönösen mozognak, mintha csak vele együtt táncolnék, pedig javarészt több méternyire áll tőlem, csak néha sétál közelebb hozzám.

- Donghae, maradnál egy kicsit? Szeretnék mutatni valamit – szólít meg, miután kikapcsolja a magnót, s ezúttal képtelen vagyok nemet mondani csillogó szemeinek. Közelebb lép hozzám, megkérve, hogy álljak fel.

Lassan felegyenesedek, miközben egy pillanatra sem szakadunk el egymás tekintetétől. A többiek egyesével szivárognak ki a teremből, de köszönéseik szinte elhalkulnak a szívdobogásom mellett. – Vegyük ezt a mozdulatot – guggol le előttem kitárt karokkal, majd kecsesen összezárja könyökeit arca előtt, s így emelkedik lassan álló helyzetbe. – Azt látom, hogy van tehetséged a tánchoz, mégis nagyon mereven tartod a karjaidat. Próbáld meg úgy, ahogy az előbb én csináltam.

Megismétlem mozdulatait, de érzem, hogy nem tökéletesen. A bőröm bizseregni kezd, majd hirtelen szürkébe vált át szemeim előtt a mennyezeti neon fénye, és ez mindenre emlékeztet, amiről szerettem volna elfeledkezni.

Hyukjae csak a fejét csóválja, de különös mosolyfélét látok megbújni arcvonásaiban. Mögém lép, és teljesen hozzám simul. Úgy mozog velem együtt, mintha csak egy test lennénk. Lehunyt szemekkel adom át magam neki, de a következő pillanatban megérzem az ereiben lüktető vér hívogató illatát. Egy pillanat alatt megfordulok, s megragadom a karjait, így hajolva kívánatos nyakához.

- Te meg mit csinálsz? – tolja el mellkasom, játékos kacagása pedig tőrként fúródik szívembe. Ő azt hiszi, csak játék volt az egész.

- Köszönöm, hogy segítettél. Most... el kell mennem – távolodom el tőle, anélkül, hogy megvárnám a választ, majd szinte tokostól rántom ki az ajtót, hogy kiszabaduljak onnan.

Épp ugyanúgy...        

Ó, én csupán egy reménytelen,

szomjas, sóvárgó vak bolond vagyok.

*

Újra csak őrlődöm; jól tudom, hogy az lenne a legbölcsebb döntés, ha itt hagynám ezt a várost, valami azonban mégis visszatart. Valami eszméletlenül vonzó, valami nyugtató és egyben perzselő, amitől egészen elfeledkezem róla, hogy valójában egy szörnyeteg vagyok.

Bár jól látom az elkerülhetetlen következményt,

Nem tudok lemondani rólad, érezni akarom a lélegzetvételeidet.

*

Megint együtt táncolunk, szinte eggyé olvadva. Kezét végigcsúsztatja oldalamon, úgy lép elém, s így folytatjuk. A szívem gyorsabban ver a zene üteménél, ahogy tekintetünk egybeforr;  és a következő pillanatban ajkaimon érzem az övéit.

Puhák és simogatóak, én pedig teljesen elmerülök közöttük, miközben szorosan átkarolom Hyukjae derekát. Eszemet vesztve kezdem tépni kívánatos száját, észre sem véve, hogy fájdalmat okozok neki, egészen addig, míg el nem távolodik tőlem, ajkairól törölgetve a kiserkent vért.

- Aú, ez fáj. Te mindig ilyen vad vagy? – vigyorog rám, miután megszemlélte ujjain állatias énem bizonyságát.

Nem tudok megszólalni, csak menekülni akarok. Menekülni önmagam elől, az elől a fenevad elől, akit nem tudok száműzni a testemből és az elmémből. – Ne menj el! – kapja el a csuklóm Hyukjae, így állítva meg. – Miért futsz el mindig, ha közel kerülünk egymáshoz? Talán félsz tőlem? – néz rám kétségbeesetten.

- Nem – hajtom le a fejem a parketta repedéseit fixírozva. – Igazából önmagamtól félek. Nem találkozhatunk többet, mert veszélyt jelentek rád – nézek vissza rá, összeráncolt szemöldökei azonban értetlenséget sugallnak. – Most biztos őrültnek fogsz hinni, de tudnod kell az igazat. Valójában én... egy vámpír vagyok. Egy szörnyeteg, aki éjszaka embereket öl, hogy csillapítsa a vérszomját. Ha a közelemben maradsz, téged is bármikor meggyilkolhatlak.

Meg kell értened. Ha meglátlak,

csupán egy szomjazó, sóvárgó, vak bolond vagyok.

- Micsoda? Ennél nagyobb hülyeséget nem tudtál kitalálni? – neveti el magát. Persze, nem hisz nekem.

- Vedd komolyan, amit mondtam, kérlek! – nézek határozottan szemeibe, miközben megragadom vállait. – Ha éjjel találkozol velem, nem vagyok ura a testemnek, és az is lehet, hogy téged is megöllek. Már egyszer kioltottam az életét annak, akit mindennél jobban szerettem.

Ne hagyd, hogy elkapjalak, veszélyes vagyok,

jobban, mint egy kiéhezett fenevad.

Lecsúsztatom kezem a vállairól, ő pedig szótlanul áll előttem. Gondolom, letaglózták a hallottak. Én viszont úgy érzem, hogy bármilyen fájdalmas is, ez a helyes döntés.

Kisétálok a teremből, s csupán az ajtó nyikorgása int búcsút távolodó alakomnak. Mintha a plafon egyre közelebb kerülne hozzám, ahogy a folyosón haladok, végül már úgy érzem, lassan összenyom, mire a kijárathoz érek. 

*

Napok telnek el, s én úgy élek tovább, mint egy robot; betegek jönnek és mennek, újabb reggelek virradnak, de közben semmi sem változik.

Üresség...

Ugyanaz az üresség, de most mintha még fájdalmasabb lenne. A telefonom minden nap csörög, Hyukjae nem adja fel, én viszont nem veszem fel. Nincs jogom veszélybe sodorni az életét, csak mert szeretem őt.

Különös módon viszont azóta sem bántottam senkit. Mintha a vérbank dézsmálása kielégítené állati szomjúságomat, de még erre is egyre ritkábban van szükségem; s magam sem értem, mi okozhatja ezt.

Néhány napja álmodom is, pedig az idejét sem tudom, mikor történt ilyen korábban; talán csak akkor, amikor még ember voltam. Ő viszont mindegyik képben ott van, nem tudok szabadulni tőle.

Az egyik álmomban éjszaka volt, s az egyik éjjel-nappali előtt álltam. Hyukjae kisétált a boltból, én pedig követtem őt. Utána azonban nem tudom, mi történt, ugyanis felriadtam a telefonom ébresztőjének hangjára. Egy másik alkalommal mámoros forróság futkosott gerincemen, ahogy megragadtam vékony derekát, s egy betonkerítéshez nyomva vadul csókolni kezdtem, ő pedig nem ellenkezett.

Mi van, ha ezeket a dolgokat valóban megtettem vámpírként? Mi lesz, ha kárt teszek benne?

Bármennyire küzdöttem, kiabáltam és sírtam,

nyugtalan, magányos szívem még mindig érted fáj.

Tudom, hová kell fordulnom, hogy véget vessek ennek, bár sosem akartam arra a helyre menni. Ha segítséget kérek a legidősebb vámpírtól, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy elismerem őt feljebbvalómnak, a vámpírokhoz való tartozással együtt, ezt pedig mindig is el akartam kerülni. Most azonban úgy érzem, nincs más választásom.

Felejteni akarok, még akkor is, ha felpofozol.

Lehunyom a szemeimet, és erősen koncentrálok. A legidősebb vámpír birtokolja az erőt, amely képes az elménkbe férkőzni. Néhány másodpercen belül érzem is az energiáját; mintha egy jéghideg fuvallat csapna meg, amely hívogatja az állati oldalamat.

Követem az erőt, s ez meglepetésemre a város széle felé vonz. Kétórányi séta után a nyomornegyed egyik dimbes-dombos, szűk sikátorában találom magam, egy omladozó, régi stílusú viskó előtt.

- Kerestél. Fáradj be – szól ki egy időtlen hang, és egész testemben remegni kezdek, ahogy levetem cipőimet. Belépve mélyen meghajolok az előttem ülő személy előtt, majd helyet foglalok vele szemben.

Ahogy lassan ráemelem a tekintetem, egy egyszerű, hagyományos ruhába öltözött öregurat pillantok meg. Fehér bajsza és szakálla egészen a mellkasáig ér, tekintete azonban hideg és határozott, ahogy a belőle áradó energia is.

Mindent elmesélek neki, és arra kérem, hogy ha lehetséges, tüntesse el az elmémből Hyukjae képét, hogy megóvhassam őt. Figyelmesen hallgatja szavaimat, majd megszólal.

- Megpróbálom teljesíteni a kérésed, de előtte el kell mondjak neked valamit, amit valószínűleg még nem tudsz. Egy régi legenda szerint a fajunk tagjai a kezdetekkor csupán az életük párjának vérét itták, ezzel mutatták ki összetartozásukat, s ebből nyerték a halhatatlanságot is. Az egyik vezérünk azonban rajtakapta asszonyát, hogy az a fivére vérét ízlelgeti, és ekkor megátkozta a népe minden tagját. Az átok szerint a vámpírok olthatatlan szomjúsággal vágynak a vér után, ölni is képesek érte. Csak egyetlen személy csillapíthatja őrült vágyukat; a másik felük, aki úgy egészíti ki őket, akár a yin a yangot. Arra viszont nagyon kicsi az esély, hogy találkozzanak vele. Azt mondtad, nem öltél, mióta megismerted azt a fiút. Ha a legenda igaz, lehetséges, hogy ő a te másik feled. Ebben az esetben képtelen leszek őt kiűzni az elmédből, mert már a részeddé vált. Ha azonban nem így van, abban a pillanatban eltűnnek az emlékeid róla, hogy ma éjjel átváltozol. Értesz engem?

-  Igen – bólogatok reflexszerűen, pedig valójában fel sem fogtam igazán, mit mondott. Lehet, hogy tényleg ő a másik felem?

- Rendben van, akkor elkezdem. Lehet, hogy fájdalmas lesz, de próbálj a lehető legkevesebbet mozogni - néz rám jéghideg szemeivel, én pedig bólintok, hogy értettem.

Tenyerei közé fogja arcomat, szemei szürke fénnyel kezdenek izzani, s mintha lefagyasztaná a homlokomat tekintetével. Csak néhány másodperc az egész, és mikor kezd elviselhetetlenné válni a fájdalom, végre elenged.

- Kísérjen szerencse utadon – invitál a kijárat felé. Mélyen meghajolva mondok köszönetet és búcsút, majd távozom.

Mikor eljön az éjszaka,

el tudlak majd felejteni?

Ki tudom majd törölni az emléked?

A Nap vöröslő fénnyel bukik le a horizonton, s én fel-alá járkálva várom az átalakulást. Elhomályosul a tekintetem, majd remegni kezdek, ahogy pedig a Hold megjelenik, kiélesednek az érzékeim, és a pulzusom is szaporábbá válik.

Csontjaim lüktetnek a fájdalomtól, mely addig erősödik, míg földre nem görnyedek a szenvedéstől, miközben azok megvastagodnak, izmaim pedig megduzzadnak.

Ekkor szoktam elveszíteni a tudatom, most viszont teljesen magamnál vagyok. Ahogy az óra éjfélt üt, meghosszabbodnak a szemfogaim, körmeim pedig hosszú karmokká alakulnak.

A szenvedés befejeződik. Szemeim élénksárgán izzanak, ahogy feltápászkodom a földről, és az első gondolatom furcsa mód nem a vér utáni vágy, hanem Hyukjae. Tudatomnál vagyok, mégis harcot vívok önmagammal: Csókolni akarom őt, vadul és szenvedélyesen, de közben elképesztően félek, hogy ebben az állapotban kárt teszek benne.

Mégis meg kell keresnem őt...

Mi ez az egész?

Ezek az ellentmondásos érzések...

De épp ugyanúgy követlek téged. 

...Ézemi...