Alkonyatból a napsütésbe (HaeHyuk) 1.

Mit gondolsz, milyen lehet egy szörny élete? Úgy hiszed, valami kietlen vidéken, emberektől távol él, és csak azért megy a közelükbe, hogy táplálkozzon belőlük? Szerinted élvezetet jelent számára az ölés, és mérhetetlenül gonosz lelke teljességgel kielégül, amikor ezt teszi?

Lee Donghae vagyok, egy vámpír, aki elmeséli neked történetét...

Megjegyzés: A történet alapja a Super Junior Monster című száma, melyet lefordítottam, itt-ott egy kicsit alakítva rajta. A videót IDE kattintva tekinthetitek meg. 

Igazából egyrészes novellának írtam meg azt a ficit, de a kényelmesebb olvashatóság érdekében részekre bontottam. A második és harmadik részre a lap alján található linkekre kattintva is tovább tudtok lépni.

Műfaj: songfic, fantasy, romantikus, minifiction
         Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Ahogy a világra könnyű fátyolként omlik az éj sötétje, úgy lesz úrrá rajtam a szokásos érzés.

Kezdődik...

Ezt élem át minden nap, minden éjjel, de most is ökölbe szorult kézzel várom a sötétedést; és az új nap kezdetét, amikor teljesen átalakulva elvesztem a kontrollt tudatom felett. Egy szörnyként élek, akit éjjelenként ölésre hajt vérszomja, akinek a teste halhatatlan, a lelke mégis halott.

Azt sem tudom, mikor kezdődött.

Elkaptak...

S egy szörnyetegként tértem magamhoz.

- A két órás beteg állapota stabil. Remek munkát végeztél, Donghae, és Sungmin nevében is köszönöm, hogy ma bejöttél helyette.  Jó pihenést! – veregeti meg vállam a főnököm, miközben az öltözőszekrényem előtt állva levetem magamról a mentős egyenruhát.

Szokásos mosolyomat arcomra öltve nézek vissza rá, s egy aprót bólintok köszönetképpen. Senki sem hinné, hogy valójában egy gyilkos vagyok.

Igen, nappal életeket mentek, miközben éjjel elveszem azokat. Naiv módon azt hittem, így talán jóvátehetem a vétkeimet, de a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás sosem múlik el, csak egy idő után érzéketlenné válunk iránta.

Rájöttem, hogy a vérbank tartalma valamelyest csillapítja a szomjúságom, de nem pótolja a friss vért. Hiába járok ide rendszeresen, ritkábban bár, de most is ölésre hajt a forró, erekben lüktető nedű illata, amikor átalakulok.

Szürkület van, s már tapasztalom magamon az ismerős jeleket: a látásom el-elhomályosul, mert az emberi részemnek megterhelő a változás. Ennek a tulajdonságomnak köszönhetem, hogy sosem osztanak be éjszakára, hiszen papíron farkasvakságban szenvedek.

A látásom után a testem következik. Homlokomon gyöngyözni kezd a veríték, s minden porcikám reszketni kezd. Még a kórházban vagyok, így – ügyelve, hogy senki se lásson meg – a vérbank felé veszem az irányt. Beütöm a kódot, és nesztelenül csukom be magam mögött az ajtót.

A fagyos levegő kellemesen hűsíti felhevült bőrömet. Kinyitom az egyik hűtőberendezést, kiemelek egy tasakot, s úgy tépem fel azt, akár egy ragadozó áldozata bőrét.

Számhoz emelem, hűs tartalma pedig végigfolyik belsőmön. Ahogy a vér szétárad bennem, az átalakulás felgyorsul; hirtelen kiélesednek az érzékeim. Lépések tompa moraját hallom a folyosó túlvége felől, ezért sietve eltakarítok magam után, majd távozom.

*

Reggel megint az a látvány fogad. A kezem, a takaróm, de még a padló is ragad az alvadt vértől.

Ismét elvettem egy ártatlan ember életét...

Üveges tekintettel meredek a padlóburkolatra száradt véres lábnyomra. Már nem fáj a tudat, hogy ezt tettem. Mintha csak egy lelketlen test lennék az örök élet börtönébe zárva, akit csupán az mozgat, hogy feladatai vannak.

Alighogy magamra veszem az egyenruhát, megszólal a vészhívás. Egy autós elgázolt egy biciklist, aki képtelen lábra állni. Valószínűleg csak könnyű sérülések.

- Indulnunk kell – szólítom meg kollégámat, Heechult, aki még mindig a tükör előtt piszmogva igazgatja haját. – Nagyon szép vagy, és biztos a sérültnek is tetszeni fogsz – lépek hozzá közelebb.

- Úgy gondolod? Azt mondták, egy huszonkét éves lány. Remélem, szép – fordul felém, s izgatott arcát látva elmosolyodom. Bárcsak elcserélhetném az életemet az övével...

Tíz perc sem kell, már oda is érünk a helyszínre. Heechul azonnal a lányhoz siet, akit felsegítünk a földről, és a mentőig támogatunk. Kollégám bizalmasan pislog felém, jelezve, hogy egyedül szeretné ellátni a sérültet, így kissé távolabb lépve nézelődök, míg ő a dolgát végzi.

A nyári szellő kellemesen cirógatja felhevült bőrömet. Nem is tudom, mikor figyeltem utoljára az ilyen dolgokra. Ekkor ismerős dallam csapja meg a fülem: az egyik kedvenc zeném szűrődik ki a szemközti épület ablakán.

Régen arról álmodtam, hogy táncos leszek. Abban az időben még voltak álmaim, még úgy éltem, mint egy hétköznapi fiatalember.

A zenét hallgatva olyasmi érzés kerít hatalmába, amilyen a honvágy lehet. Sóvárgás valami olyanért, ami sosem lehet újra a tiéd. Szinte ösztönösen indulok meg a résnyire nyitott ablak felé, s bepillantok.

- Egy-két-há'-négy-öt-hat-hét-nyolc. Fordulj! – hallatszik ki a fiatal tánctanár hangja, aki kissé oldalvást áll nekem, éppen bemutatva a mozdulatokat.

Fekete trikót, és egy szürke tréningnadrágot visel, mely hűen követi karcsú, mégis férfias alakját. Haja világosbarna, szemei pedig olyanok, mintha napsugarak táncolnának egy sötét vizű tó felszínén. Ajkai teltek és rózsaszínek...

-  Donghae, gyere már! – csapja meg a fülem Heechul hangja, s hirtelen arcomba tolul a vér, amint visszazökkenek a valóságba. Senki sem volt rám ilyen hatással azóta. – Mióta érdekel téged a tánc? – kérdezi kollégám, miközben elindítja a mentőautót.

-  Igazából mindig is érdekelt. A zene üteme valahogy... mintha a csontjaimig hatolna, és arra késztetne, hogy mozogjak. De sosem tudtam táncolni.

- Miért nem iratkozol be egy tanfolyamra? – teszi fel a jogos kérdést, én pedig elgondolkodom.

Talán jobban érezném magam? Talán a tánc segítene levezetni a bennem munkálkodó vad agressziót?

*

   Ahogy másnap reggel kinyitom a szemeimet, megnyugtató tisztaság vesz körbe. Nem bántottam senkit az éjjel, és ez a tudat valahogy erőt ad, hogy  megvalósítsam, amit elterveztem. Szabadnapon van, így első utam a tánciskolába vezet, miután felöltöztem.

Amint belépek az épületbe, egyenesen a portáshoz fordulok, akinek elmondom, mit szeretnék.

- Ha modern táncot szeretne tanulni, jó helyen jár - szólal meg a hátam mögül egy ismerős férfihang. Felé fordulok, és erőt kell vennem magamon, hogy ne lássa meg rajtam a meglepődés jeleit, ahogy rápillantok. Ő az, a tánctanár, akit tegnap láttam. - A nevem Lee Hyukjae – hajt fejet előttem, s szinte alig jut eszembe a saját nevem, mikor én is bemutatkozom.  – Jöjjön velem, az irodámban mindent megbeszélünk – mosolyog rám szélesen, majd elindul, én pedig követem.

Elmondja, hogy hetente kétszer van tanfolyam, keddenként és péntekenként, délután öttől hatig. Igaz, október végéig tart, amikor már hamarabb lemegy a nap, így hamarabb kezdek átalakulni is, valamiért mégis úgy gondolom, hogy bele kell vágnom. Talán csak a tanár miatt, akinek mosolya egészen eltereli a figyelmemet mondandójáról?

*

Félelemmel vegyes izgalommal sétálok be két nappal később az első órára. Körbetekintve látom, hogy nagyjából tízen lehetünk, és ez a tudat egy kissé megnyugtat, hisz’ mégsem egy egész embertömeg fog kinevetni, ha esetleg hibázom.

Hyukjae a terem elejébe sétál, s bemutatkozik. Elmondja, hogy már lassan kilenc éve tanít táncot, ami szinte az életét jelenti, és ezt az örömöt szeretné nekünk is átadni.  Közvetlen stílusban beszél hozzánk, megkérve minket, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen, hogy kissé oldódjon a bennünk levő feszültség. Bekapcsolja a zenét, majd néhány alaplépéssel el is kezdjük a tanulást.

Képtelen vagyok levenni a tekintetem alakjáról. Szinte együtt él, együtt lélegzik a zenével, a része annak.

- Csak lazíts. Egyenesítsd ki a hátad, a karod pedig ernyeszd el egy kicsit, ne feszítsd meg ennyire – áll a hátam mögé, hogy kiigazítsa esetlen mozdulataimat.
Általában nem viselem el, hogy hozzám érjenek az emberek, az ő érintései viszont egész mások, a hangjából áradó végtelen nyugalom pedig mintha az én lelkemet is megnyugtatná. – Gondold azt, hogy egy madár vagy, aki lazán vitorlázik a szellők szárnyán – folytatja, én pedig becsukom a szemem egy pillanatra, és úgy teszek, ahogy mondja.

...Ézemi...


További részek: 

2. rész
3. rész