A hópelyhek tánca (Heechul) 1. A szomorú tündér

Ez a fici még folyamatban van, az új részekre a lap alján tudsz ugrani. Ha feltöltök egy új részt, ez is frissül.

Megjegyzés: Rendhagyó módon két zenét is beszúrtam a fici sorai közé. Az elsőt Heechul hangulatának aláfestésére, a másodikat pedig azért, hogy azok is maguk elé tudják képzelni a jelenetet, akik nem látták a történetben említett animációs filmet.

Műfaj: romantikus

A felkelő nap sugarai lassan felkúsztak az ablakkeretig, majd áthatoltak az üvegen, és meg sem álltak Heechul ágyáig. Lágyan melengetni kezdték a fiú arcát, majd elkezdtek táncolni vörös hajtincsein, amelyek így aranyszínű fényben ragyogtak, míg végül elérték lehunyt szemeit. Pimaszul átszűrődtek a szemhéján, ő pedig dünnyögve fordította oldalra a fejét.

Egy hatalmas ásítás kíséretében kinyújtóztatta lábait, megdörzsölte szemeit, majd lassan kinyitotta őket. Felült, és a tévére pillantott, amely a szokásos lejátszási képernyőt mutatta. Heechul elkezdett a távirányító után tapogatni a takarón, de sehol sem találta azt.

- Mégis, hová tűntél? - kérdezte félhangosan, mire a bal lábánál összegömbölyödve fekvő cicája mozgatni kezdte a füleit. - Heebum, jó reggelt, haver! - hajolt előre Heechul, hogy megsimogassa őt, ekkor azonban a távirányító kicsúszott a takarója alól, és hatalmas csattanással ért földet.

A macska ijedtében felkapta a fejét, mire gazdája felemelte őt, a mellkasára tette, és mindkét kezével simogatni kezdte. - Heebum, ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - lehelte a fülébe olyan hangosan, hogy más macska bizonyára füleit hátravetve próbált volna menekülni; ő viszont csak ült gazdája mellcsontján pihenve, és élvezte annak társaságát. - Most felkelünk, jó, Heebum? - nézett a szemeibe Heechul, mintha valóban választ várna a kérdésére. Jobb kezével lehúzta magáról a takarót, míg a ballal szorosan magához ölelte a macskát, miközben kikelt az ágyból.

Miután gazdája letette őt a padlóra, Heebum visszanézett rá egy pillanatra, majd hátat fordított, a magasba emelte hosszú, vékony farkát, és a levegőben tekergetve azt, az ajtóhoz sétált. Orrát az keskeny réshez nyomta, majd átslisszant rajta.

Heechul közben belebújt rózsaszín mamuszába, és lehajolt a távirányítóért. Kikapcsolta a készüléket, és odacsoszogott a DVD lejátszóhoz, hogy kivegye belőle a lemezt. Nagyot ásított, ahogy érte nyúlt, majd elkezdte olvasgatni a feliratokat rajta.

Igen, újra és újra megnézte ezt a mesét, majdnem minden szabad estéjén, mióta csak a moziban látta. Sok jelenetben már fejből tudta a szöveget. Egyszerűen elvarázsolta a történet, mi több, minden vágya az volt, hogy benne élhessen abban a mesében. Elmosolyodott, mert meglátta a lemez tokján Annát, a hosszú, szőkésbarna hajú, kedves mosolyú lányt. Végighúzta mutató ujját a lány arcán, majd visszatette a DVD-t a helyére, a többi közé.

Odafordult a szekrényhez, és kivett belőle egy piros pólót, ehhez egy fehér melegítőalsót, és - tél lévén – kikapott még egy laza, fehér, cipzár nélküli kapucnis pulcsit, amely a nadrágoz tartozott. A ruhákat a párnájára helyezte, majd visszabújt a takaró alá.

Hamar leügyeskedte magáról a rózsaszín, kék macskás pizsama felsőjét, majd kinyúlt a takaró alól, és az ágy szélére rakta. Ezután ugyanígy tett a pizsamája nadrág részével is, majd pedig gyakorlott mozdulatokkal húzta fel az előkészített ruhákat a takaró alatt. Mindig így tett, amikor melankolikus hangulatban volt; nem szerette volna, hogy mások meglássák, miközben öltözik.

Kibújt az ágyból, és a tükörhöz lépve megigazította magán a ruhákat. A haja szokás szerint össze-vissza állt, így próbálta azt is kicsit rendbe tenni. Igazából sosem volt vele megelégedve, mindig piszkálgatta, még akkor is, mikor a fodrászok két perccel korábban állították be azt. Rápillantott arcára, majd vágott egy grimaszt: Igen, elrepültek az évek, de ő még mindig egyhelyben toporog, úgy érezte.

Meredten bámulta saját szemeit a tükörben, egészen addig, amíg el nem homályosult előtte a kép, és nem kezdtek égni a szemei. Megrázta a fejét, majd az ágyához lépett, és megigazította azt. Egy nagyot sóhajtva kilépett a folyosóra, és egyenesen a nappali irányába indult.

- Jó reggelt, Heechul! Kérsz egy kis kávét? - kérdezte egy vidám hang, amely az asztal mellől jött.

- Jó reggelt, Siwon! Köszi, most nem kérek. Yunhoval találkozunk a Kis Patakban, és megiszunk valamit - felelte Heechul, miközben kivette a hűtőből cicája eleségét.

Heebum már türelmetlenül várta őt, nyávogva szaladt oda hozzá.  - Hja, türelmesen, mindjárt... – beszélgetett vele Heechul, miközben az dorombolva dörgölőzött hol a kézfejéhez, hol az asztal lábához, áhítattal nézve rá.

Siwon mosolyogva csóválta a fejét minden ilyen alkalommal, főleg, amikor ő is kapott a dörgölőzésből. Megitta a kávéja maradékát, majd a pulthoz lépett, hogy elmossa a csészét.

- Legyen szép napod! – szólt oda Heechulnak.

- Köszi, neked is! – felelt amaz, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Rápillantott a faliórára, és megállapította, hogy van még egy órája, mielőtt el kéne indulnia a kávézóba.

Visszacsoszogott a szobájába, és leült az asztalhoz. Igazság szerint legszívesebben nem is ment volna sehová aznap. Nem igazán volt kedve más emberek társaságához, csak azért nem mondta le a találkozót, mert tudta, hogy a barátjának szüksége van rá. Azon a héten minden nap volt valamilyen elfoglaltsága, ezért fáradtnak is érezte magát, annak ellenére, hogy ez alkalommal kialudhatta magát.

Kinézett az ablakon, és látta, hogy az eget szürke felhők borítják be, eltakarva a napot.

- Pont így érzem én is magam – mondta ki halkan, majd ásított egy nagyot.

Még mindig kifelé bámult, miközben ujjai a laptopjára tévedtek, amit közelebb húzott magához, majd kinyitotta, és bekapcsolta azt. Megnyitott egy dokumentumot, és olvasni kezdte, miközben egy dalt dúdolgatott.

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos erdő, amelyben egy tündér élt, aki csodálatos varázserővel rendelkezett. Képes volt mosolyt csalni a legboldogtalanabb emberek arcára is, és felmelegíteni a szívüket. Ha leírt egy kört a varázspálcájával, gazdag, zöld pázsit nőtt, szebbnél szebb virágokkal, amelyek bódító illatot árasztottak magukból. Ha énekelni kezdett, különleges hangját hallva az egymással vitatkozó emberek szívébe szeretet költözött.

Tündérországban minden ötszázadik évben választottak egyvalakit erre a feladatra. Megtiszteltetésnek számított megkapni a Földi Tündér medált, ugyanakkor nagyon nehéz volt az ilyen tündérek élete. El kellett búcsúzniuk társaiktól, és az ötszáz év alatt egyáltalán nem térhettek vissza a hazájukba. Magányosan kellett élniük a varázserdőben, ami rejtve tartotta őket az emberi szemek előtt, kivéve a holdtölték idejét, amikor álruhájukban kimerészkedhettek.

A tündér ideérkezése előtt megfogadta hát a királynőjének, hogy semmilyen körülmények között nem fedi fel az emberek előtt kilétét, különben ő is halandó emberré változik.  Minden holdtöltekor magára öltötte egy nemes kisasszony álruháját, amikor elhagyta az erdőt. Csak ekkor tehette ezt meg, minden más napon a hold fénye túl gyenge volt ahhoz, hogy a helyén tartsa a bűbáj alkotta ruhadarabokat.

Ezt tette már több mint háromszáz éve. Felszállt a magasba, és szemeit becsukva figyelte a lent élő emberek érzéseit. Ahol fájdalmat, szenvedést, szomorúságot, vagy viszályt érzett, leszállt, hogy segíthessen. Minden alkalommal csak néhány órája volt, hogy elnyerje az emberek bizalmát, és segítsen nekik; mielőtt felkúszott volna a nap az égre, vissza kellett térnie az erdőbe.

Ezen a hűvös téli éjszakán sem történt ez másképp. Miközben átszelte az eget, a tündér egy keservesen síró lány hangját vélte felfedezni a többi között. Egy pillanatig egy helyben lebegett, hogy szemei előtt megjelenjen a szenvedő lény, majd egyenesen a hang irányába indult.

 Egy kis fakunyhóhoz érkezett, és csendben leereszkedett a földre. Elhúzta arca előtt a varázspálcáját, és ekkor szárnyait láthatatlanná tették a hold sugarai. Halkan bekopogott a kunyhó ajtaján, amelynek ablakán aranysárga fény szűrődött ki.

Egy hosszú, fekete hajú kislány nyitott ajtót, szemei könnytől csillogtak.

- Te ki vagy?- szipogta, majd kézfejével letörölte arcáról a könnyeket.

- Tudod, eltévedtem az erdőben – hajtotta le fejét a tündér.

- Segíts nekem! Segíts, kérlek! - szaladt hozzá oda a kislány, és a szoknyájába kapaszkodott. – Anyukám nagyon beteg, és most elaludt, nem tudom felébreszteni.

A tündér megölelte a kislányt, és hagyta, hogy az a csuklójánál fogva bevezesse őt a kunyhóba. Bal oldalon egy kis kályha állt, előtte fahasábokkal, középen egy apró asztal, hátul pedig egy ágy, amelyen egy fiatalasszony feküdt mozdulatlanul. – Ébreszd fel őt, kérlek! - kezdtek újra záporozni a gyermek könnyei, miközben a kezét szorongatta.

A tündér közelebb lépett az ágyhoz. Odahajolt az asszony arcához, de nem hallotta annak lélegzetvételeit, így tudta, hogy a lelke már távozott ebből a világból. Szemeibe könnyek szöktek, és úgy fordult a kislány felé.

- Nem tudom felébreszteni édesanyádat. Az ő lelke már a mennyországban van. Mostantól nélküle kell élned. Kérlek, fogd meg mindkét kezem, én segítek neked, hogy megnyugodjon a szíved – nyújtotta a kislány felé tenyereit.

- Nem, nem, nem! Nem hiszek neked! Az én anyukám sosem hagyna el engem! Menj el! Menj el innen! Nem akarlak téged látni! – kiabálta a kislány, és édesanyjára borulva újra zokogni kezdett.

A tündér szomorúan sétált ki az ajtón, majd leült a földre, a kis ház elé. Könnycseppjei végigfolytak arcán, majd egyenként hulltak le, szétterülve a fagyott földön. A talaj hidegségét fel tudta olvasztani velük, a kislány fájó szívét viszont nem.

Csendben várta, hogy megenyhüljön a gyermek szíve, és beengedje őt. Ő viszont egy pillanatra sem mozdult el az édesanyja mellől. Teltek az órák, lassan hajnalodni kezdett, mikorra a kislány álomba sírta magát édesanyja élettelen mellkasára borulva.

A tündér tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Felállt, és lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban zárva volt, a kislány a szívével együtt ezt is bezárta előtte. Így viszont nem segíthetett, mert képtelen volt elnyerni a gyermek bizalmát. Hátat fordított a nehéz faajtónak, és az eget szemlélte.

 Miért nem tudok segíteni rajta?- csak ez a kérdés lebegett szemei előtt. 

Az ég alja egyre jobban világosodni kezdett, a távolból kakasok kukorékolása hallatszott. A tündér odalépett az ablakhoz, és megpillantotta odabent a kislányt, aki ugyanúgy aludt, édesanyjára borulva, miközben csendesen lélegzett. Lenyomta a kilincset, de az ekkor sem nyílt ki.

- Kérlek, engedj be! Nagyon kérlek! Én csak… segíteni szeretnék – csapkodta tenyerével az ajtót, a gyermek viszont olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta meg őt.

Ekkor a horizonton megjelent a napkorong, a tündérnek mennie kellett. Hátrébb lépett, majd felszállt a magasba, de még mindig a kis kunyhót figyelte, ahogy egy helyben lebegett. Végül hátat fordított, és amilyen gyorsan csak tudott, visszarepült a varázserdőbe.

Ahogy leszállt az öreg fák közé, leolvadt róla álruhája, és előbukkantak hatalmas fehér szárnyai. Haja aranyszőkéből visszaváltozott halványlilává, ruhájáról is eltűntek a cikornyás nemesi díszek, így egy fehér, csipkeszerű fátyol fedte már csak testét.

Odasétált az erdő közepére, ahol egy kis tisztás volt, melyet a három legöregebb fa vett körül. Az egyikről hatalmas piros bogyók lógtak, olyan fürtökben, mint a szőlő. A másikat sötétkéken világító, S-alakú levelek díszítették, ez állt legközelebb a tündérhez. A másik oldalán álló fának pedig mintha csillagok lettek volna a levelei helyén. Egyet közülük éppen le is hullatott.

A tündér nézegetni kezdte a csodálatos leveleiket és terméseiket, amelyek fénye túlragyogta a nappali világosságot is. Szemeivel követte a lehulló, csillag alakú levelet, melynek lassan kihunyt a fénye, ahogy földet ért.

Heechul eddig volt készen a szomorú mesével, amelyet néhány napja kezdett el írni. Ahogy a történet végére ért, érezte, ahogy könnycseppek gyűlnek a szemeibe, de még vissza tudta tartani őket. Az asztalán egymásra halmozott papírok között kezdett turkálni, és elővett egy fehér rajzlapot, majd közelebb húzta magához ceruzatartóját, laptopját pedig hátrébb tolta az asztalon.

Megfogott egy grafit ceruzát, és behunyta szemeit. Amikor már tisztán látta maga előtt, hogy mit szeretne papírra vetni, kinyitotta szemeit, és rajzolni kezdett. Lassan körvonalazódtak az alakzatok a papíron. Először a tündér jelent meg, akinek testét – ahogyan leírta - fehér, csipkeszerű lepel borította. Fehér, nagy szárnyai egészen a térdéig értek, fejét lehajtva állt az erdőben. Kezében virág alakú varázspálcája lógott.

Heechul megrajzolta hosszú, halványlila haját, amely eltakarta egy kicsit az arcát, ahogy tincsei előrecsúsztak. Most az arca következett. A fiú megállította egy pillanatra a ceruzát, mert nem volt képes tovább visszatartani a sírást, ahogy a tündér érzéseire gondolt.

Könnyei csillogó gyöngyökként gördültek ki sötétbarna szemeiből, végigkúsztak az arcán, és a papíron álltak meg. Figyelte, ahogy lassan beleivódnak, és eltűnnek, csupán egy foltot hagyva maguk után. Tekintetét újra a tündérre irányította, majd az arcát keltette életre a papíron.

Először egy csinos orrot rajzolt, majd a tündér ajkai következtek, amelyeket szép teltre alkotott. Ezután jöttek a nagy, kifejező, sötétbarna szemek, végül pedig az érdekes formájú, kissé magasan ülő szemöldök. Ahogy ezzel kész lett, és nézegetni kezdte a rajzot, észrevette, hogy időközben arcáról felszáradtak a könnyek.

Ezután a környezet következett: a mesebeli erdő, vastag, kérges törzsű fákkal. Megrajzolta a három legöregebb fát. Bal oldalon a csillogó piros bogyókat termő állt, a tündéralakhoz legközelebb sötétkék levelű, jobb oldalon pedig a csillagokkal borított. A lehullott csillag alakú levél a levegőben lebegett, a talaj szintje fölött néhány centivel. Végül a nap következett, mely már elég magasan járt az égen, sugarai átszűrődtek a piros bogyók között, egyenesen a tündér alakját világítva meg.

Ahogy ezt is megrajzolta, Heechul felemelte egy kissé fejét, úgy szemlélte végig az elkészült művének minden részletét. Ezután közelebb hajolt, és mindkét oldalról megnézte. Maga sem igazán tudta, miért volt szokása ezt csinálni, talán csak azért, mert úgy érezte, így valóban közel kerülhet ahhoz a pillanathoz, amelyet megjelenített.

 A rajzot nézegetve mosoly jelent meg az arcán. Egészen megnyugodott a lelke, sőt, hirtelen valami különleges, izgatottsággal vegyes örömöt érzett. Felpattant a székről, felkapta a lapot, majd kiszaladt vele az ajtón.

A folyosón majdnem hasra esett, mikor Sungmin megszólította:

-  Héé, óvatosan! Nem látod, hogy vizes a padló? De mi az a kezedben? - támasztotta a falhoz a felmosó nyelét, és odalépett Heechulhoz.

-  Áh, pont téged kerestelek! Nézd, kész van az első rajzom az új mesémhez! Itt van a tündér, és a varázslatos erdő – mutogatott ujjaival a papíron. - Mit szólsz, tetszik? - kérdezte izgatottan.

-  Oh, ez nagyon szép! És az erdő is különleges. De… jól látom, hogy... a tündér te vagy?

-  Hogy? Nem, miért lennék én? - lepődött meg Heechul, és a figurát kezdte el fixírozni, tágra nyílt szemekkel és ajkakkal.

-  Nekem pedig nagyon úgy tűnik. A szeme, a szája, de még az arckifejezése is... Pont úgy néz ki, mint te – nézegetett Sungmin oda vissza a rajzra, és annak alkotójára.

-  Hja, hogy lehetne már tündér egy férfi? - mutatott magára. - Ez egy lány! - magyarázta a szokásos "nekem van igazam" hangsúllyal.

-  Igen? Én nem látom a melleit - vigyorgott Sungmin.

Heechul zavartan kikapta a kezéből a rajzot, és rápillantott. A szomorkodó tündérnek valóban teljesen lapos volt a mellkasa. Csak nézegette a figurát, miközben ajkai is nyitva maradtak a meglepődéstől. Mégis hogy nem vette ezt észre, amikor közelről szemlélte? – Ne keseredj el, ezt még könnyen ki tudod javítani – tette a vállára a kezét Sungmin.

-  Igazad van, de akkor sem értem, hogy nekem ez miért nem tűnt fel – bámulta még mindig a rajzot, majd visszasomfordált a szobájába, és letette azt az asztalára.

-  Nem jössz reggelizni? – hallatszott be Sungmin hangja a folyosóról. Heechul ránézett az éjjeliszekrényén álló órára, amely kilenc óra harmincöt percet mutatott. Mivel a találkozót tízre beszélték meg barátjával, gyorsan készülődnie kellett.

-  Most mennem kell, majd a kávézóban eszek valamit Yunhoval - szólt ki a fiúnak. 

A szekrényhez lépett, és tologatni kezdte a vállfákat, amelyeken ingei lógtak, de rájött, hogy semmi kedve aznap ilyet felvenni, ezért a polcokon összehajtogatott ruhái között kezdett el turkálni. Nagy sokára kivett egy egyszerű fehér garbót, és hozzá egy sötétkék, narancssárga mintás, érdekes nyakkivágású pulcsit. Majd a nadrágok közt válogatott, és végül világoskék farmer mellett döntött.

Elővett még egy egyszerű, világoskék alsót a szekrény egyik kis fiókjából, majd a másikból egy pár zoknit, és így indult el a fürdőszoba felé. A nappaliban Donghae szólította meg, aki éppen az asztalnál ült, és unalmában a telefonját tologatta a terítőn:  

- Heechul, mész valahova?

- Igen, Hae. De csak a Kis Patakba, nem leszek sokáig távol – mosolygott rá Heechul.

- Akkor… hoznál nekem egy kis tacot visszafelé jövet? Tudod, ahonnan mindig, és csípőset. Annyira éhes vagyok! – kérlelte Donghae a világ legcukibb tekintetével, miközben ujjait összekulcsolta, és úgy emelte a szája elé, mintha imádkozni készülne.

- Hja, mintha te nem tudnál elmenni érte – sóhajtotta a mellette ülő Hyukie a fejét csóválva.

- De nincs kedvem felöltözni – motyogta Donghae, akinek az arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt.

- Jól van, te tacomániás – mosolygott vissza rá Heechul, majd hátat fordított a fiúknak, és belépett a fürdőbe.

- Meghálálom! – kiáltott utána Donghae.

- Az rám is fér – suttogta Heechul odabent, leginkább csak magának, miközben a tükörben nézegette az arcát, és homlokába lógó hajtincseit két kis hullámcsattal feltűzte, hogy ne legyenek vizesek.

Levetkőzött, megnyitotta a csapokat, majd miután kellő hőmérsékletűnek érezte a vizet, belépett a zuhanykabinba. Becsukta a szemeit, és néhány percig csak élvezte, ahogy a víz melengeti a bőrét, miközben végigfolyik a testén. Fülében a Let It Go csengett a meséből, persze, Anna hangján, olyan tisztán és hangosan, hogy Heechul legszívesebben elkezdte volna vele együtt énekelni.

Nemsokára viszont valaki kinyitotta a csapot a közeli konyhában, és a hirtelen elhűlő víz visszazökkentette őt a valóságba: Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. Gyorsan elzárta a csapokat, megtörölközött, majd felvette a ruhákat, amelyeket előzőleg a mosógépre tett le.

Hajából kivette a kis csatokat, és a mosdókagyló szélére rakta őket. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, megrázta, majd ujjaival széttúrta egy kissé tincseit, és már készen is volt.

Kilépett a fürdőből, és látta, hogy Siwon, Donghae és Kangin a tévé előtt állnak, és feszülten figyelnek valamit, majd egyszerre kiáltanak fel:

- Góóól!

Látva őket, Heechul elmosolyodott, majd gyorsan bement a szobájába a pénztárcájáért, és a telefonjáért. Az órára pillantva megkönnyebbülve nyugtázta, hogy valószínűleg időben oda fog érni a kávézóba. Hívott egy taxit, elbúcsúzott a fiúktól és a cicájától, majd az ajtóhoz lépett. 

...Ézemi...



További részek:

2. Ő az
3. A cseresznyefiú 
4. Közel, mégis távol 
5. Kellemes délelőtt
6. Emlékek
7. Vágy és felismerés
8. Amikor a kívánságok teljesülnek
9. A Hold, aki mindent lát
10. A csillagok ragyogása
11. Vissza Szöulba