Kulcs a szívedhez (Key & Taemin)

Lehetséges egy örökkévalóságon át titkolózásban élni? Megéri a szerelem a kockázatot, hogy bármikor az örök Mélységben találd magad?

Az angyalok kiváltságos lények, de talán épp e létüknél fogva fosztatnak meg a boldogságtól. 

Megjegyzés: A történet alapja SHINee Lucifer című száma. Nakayama Aiko fordítását használtam, itt-ott egy kicsit átalakítva. A videót IDE kattintva tekinthetitek meg.

Műfaj: songfic, fantasy, romantikus, dráma

Figyelmeztetés: szereplő halála, 14+ és yaoi

Tekintetem az égbe nyúló fák koronáját pásztázza, ahogy egy évszázados fa törzsének dőlve a magasba réved. Szárnyaim helyén két vérző seb tátong, amelyek nem látszanak gyógyulni. A fájdalom szétáramlik testemben, és egyre elviselhetetlenebb. Érzem, ahogy a láz elborít; lassan összecsuklanak térdeim, a zöld páfrányok rengetege megközelít, és magába fogad.

Tényleg ez lesz a sír erőtlenné vált testemnek? Ha itt lennél, boldogan sétálnék át a halál ösvényén, kezeidet szorítva.

Nem megyek sehová, téged kereslek, és egyre csak várlak.

Ez a világ teljes magányban emészt fel, csak néhány rovar mászkál mellettem. Homlokomon gyöngyözni kezd a verejték, szemeim lecsukódnak. Téged látlak, és ahogy a lágy szellő végigfut ziháló felsőtestemen, újra átjár az a keserű forróság. Szívembe hasít a hiányod, a fájdalom úgy mar mellkasomba, akár a sas karmai áldozata bőrébe.

Még ha próbálnék is elmenekülni előled,

Nem találok olyan helyet, ahová elbújhatnék.

Úgy érzem, lassan a gondolataim is lebénulnak, elmém viszont úgy vágyik rád, akár egy édes drogra. – Újra ott vagyok a Kertben, az első napomon.

***

Öten ücsörögtünk egy madárcsicsergéstől zengő erdőben, ahol egy testetlen hang közölte velünk, hogy attól a naptól kezdve angyalokként kell élnünk, segítve az embereket. Hangsúlyozta, hogy ez hatalmas kiváltság, amelyre még az emberi életünk során szolgáltunk rá, és arra utasított, hogy keressünk egy tapasztalt társat magunk mellé az angyalok között, aki megengedi, hogy mellé szegődjünk, és tőle tanuljunk.

Talán ez lehetett… a Teremtő? – töprengtem magamban, miközben társaimmal felálltunk a fehéren csillogó kőkockákról.

Tétován vittek előre lábaim, ahogy libasorban elindultunk az ösvényen, amely a fűbe rajzolódva mutatta az utat számunkra. Olyanok voltuk, akár a sorozatgyártott bábuk, amelyek egy futószalagon haladnak előre.

Egy pillanatra megálltam, és körbefuttattam tekintetem a minket körülvevő sudár fákon, amikor egy lágy, mégis férfias hang szólított meg a hátam mögül:

- Új vagy itt? - kérdezted kedvesen. Megfordultam, és egyenesen a szemeidbe néztem; tüdőmben bennragadtak a ki nem mondott szavak. Nem jött ki hang a torkomon, csak arra voltam képes, hogy tétován bólintsak. – Gyere velem - ragadtad meg azonnal a csuklóm, tökéletes vonalú szád sarkába pedig apró gödröcskéket vont angyali mosolyod. És a futószalag hirtelen megállt...

Mikor először megláttalak, egy pillanatra minden megállt.

Mintha valaki megragadta volna a szívem, és csak szorítaná

Még mindig…

- Mi a neved? – fürkészted élénk tekintettel a szemeimet, miközben kiértünk az erdőből.

- Kibum.

- Hmm… - hajoltál közel az arcomhoz, én pedig automatikusan hátrálni kezdtem. - Inkább legyél Key.

- Key? Miért?

- Tiszták és őszinték a szemeid. A tekinteted olyan, mint egy kulcs, megmutatja, mi rejtőzik a szívedben. – Hirtelen fogalmam sem volt, mit feleljek erre, hiszen azt sem tudtam, hogyan festhetek. Ekkor vettem észre, hogy a csuklóm még mindig vékony ujjaid közt pihen.

- Elengedhetnéd a kezem, megyek magamtól is – nyögtem ki végül, mire közelebb léptél hozzám. – Ne haragudj, még nem is kérdeztem meg a neved. És előre is köszönöm, hogy segítesz nekem.

- Taemin vagyok. Segítek, mert… Nem is tudom, miért. Talán a szemeid miatt. – Ismét az íriszembe fúrtad tekintetedet, miközben lassan lecsúsztattad kezed a csuklómról, végigsimítva kézfejemet.

Végigborzongatott egy hűs fuvallat, pedig nem is fújt a szél.

 Az ellenállhatatlan varázsod maga Lucifer.

- Odanézz, az az átjáró az emberek világába – mutattál egyenesen előre, és valami különös, szürkésen szivárványos örvényt láttam meg a levegőben kavarogni, tőle balra pedig egy hatalmas, vakítóan fehér kőtáblát.

- És az mi, ott, mellette? – hunyorítottam, de még nem tudtam elolvasni a feliratokat.

- A szabálykönyvünk, amely szerint élünk. De az is megesik, hogy nem így teszünk. Ez titok, el ne mondd senkinek! – szorítottad mutató ujjad a szád elé, miközben gyermeki mosoly terült el arcodon, a szemeidben mégis volt valami ördögi csillogás. Lehet, hogy csak a tudat tett számomra ilyenné, hogy látszólag élvezed, ha néha áthághatod a szabályokat?

A suttogásod maga Lucifer.

Odaérve megálltunk a tábla előtt, és olvasgatni kezdtem a pontokat, próbáltam minél többet memorizálni belőlük. Nem sokkal később újra megszólítottál:

- Gyere, menjünk. Majd mindent elmondok és megmutatok, csak követned kell.

- Máris átmegyünk az emberek világába? De én még… semmit se tudok – néztem rád ijedten, de te – tudomást sem véve hezitálásomról – újra megragadtad a csuklóm, és gyengéden, mégis határozottan magad után vontál.

A szivárványos örvényhez vezettél, lassan elhúztad előtte a tenyered, majd tested beleolvadt a folyékony ködbe. Nem igazán volt időm gondolkodni, hogy menjek-e vagy maradjak, saját testem is csakhamar az örvényben találtam, amely egyenesen egy párás, meleg erdei tisztáson vetett ki magából.

- Először is, próbálj meg repülni – szólítottál meg, miután feltápászkodtunk az avarból, mire értetlen szemeket meresztettem rád. – Jól hallottad, kezdj el csapkodni a szárnyaiddal! De vigyázz, itt nem vagy sebezhetetlen, mint a Kertben. Ha leesel, összetörnek a csontjaid.

- Akkor… miért nem ott tanítottál meg repülni? Ez veszélyes, nem?

- Mert akkor megszokod, hogy nem kell tartanod a sérülésektől, és óvatlanná válsz ebben a világban is. Gyerünk, csak próbáld meg! Itt vagyok, segítek, ha kell – tártad szét karjaidat.

Nem tudom, miért bíztam benned, nem tudom, miért engedtem, hogy magad után vonj, pedig még nem is ismertelek. Szót fogadtam, és lassan mozgatni kezdtem a szárnyaimat.

- Ez az, folytasd! Csináld gyorsabban!  - biztattál, és én eleget tettem a kérésednek, mire világosbarna tincseid szálldosni kezdtek az arcod körül a légáramlattól.

Olyan szép voltál, hogy nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rád. Igen, ez a megfelelő szó: szép. Találkozott a tekintetünk, és elnevetted magad. - Csak koncentrálj! Jól van, most próbáld azt tenni, mint én. – Szárnyaiddal te is csapkodni kezdtél, majd elrugaszkodtál, és egy pillanatra elszakadtál a talajtól.

Nem gondolkodtam, csak utánoztam a mozdulataidat, és nekem is sikerült.

- Ez nem is olyan nehéz, becsaptál – villantottam feléd egy ártatlan mosolyt.

- Akkor ezt csináld utánam! – vált ellenállhatatlanul ördögivé a tekinteted, és ismét gondolkodás nélkül követtelek.

Azt hiszem, egyre jobban vonzódom hozzád.

 Felszökkentél, egy csapással kissé feljebb tornásztad magad, majd könnyed bukfencet vetettél a levegőben. Fejemet balra döntve figyeltelek, és azon tanakodtam, hogyan is kéne ehhez hozzákezdenem.

-  Most te jössz. Ne félj, itt vagyok.

- Hát, jól van. - Képtelen voltam nemet mondani a szemeidnek. A levegőbe emelkedtem, feljebb löktem magam, majd lehajtottam a fejem, és átfordultam.

Fejjel lefelé viszont képtelen voltam megfelelően használni a szárnyaimat, így egyenesen az avarba zuhantam. Puffanásomat nevetésed hangja kísérte. – Hazudtál – törölgettem magamról a földet, miközben feltápászkodtam, de fehér ruhám már inkább fekete volt a talaj nedvesen tapadó darabkáitól.

- Nem voltál veszélyben – felelted, de én egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot. Összevont szemöldökkel néztem rád, majd folytattam a ruhám tisztogatását. – Na, gyere – léptél oda hozzám, és újra karon ragadtál. Elemelkedtél a földtől, és úgy mosolyogtál le rám. – Szállj fel, fogom a karod!

- Persze, és majd elengedsz, én pedig kitöröm a nyakam.

- Végül is, itt vagyunk az átjárónál, hamar meggyógyulhatsz, ha ez megtörténik – vigyorogtál. – De megígérem, hogy vigyázni fogok rád.

Persze, beadtam a derekam. Elrugaszkodtam, te pedig egyre feljebb vezettél. Nemsokára elértük a fák koronáját, ahonnan csodás látvány tárult szemünk elé.

- Ez gyönyörű.

- Bizony – terült el újra angyali mosoly az arcodon. – Mutatok még valamit – vezettél végig a fák lombja fölött, egy sötét vizű folyó mellett, egészen egy csodaszép vízesésig.

Hirtelen elengedted a kezem, én pedig a pániktól eszeveszetten csapkodni kezdtem, mert éreztem, hogy zuhanok. Az alattam elterülő mélység látványa hirtelen diónyira préselte a gyomromat, te viszont alám vetődtél, így egyenesen a hátadon landoltam, néhány méterre a vízesés vad habjai felett.

- Megígértem – fordítottad hátra a fejed, miközben a folyó felett vitorláztál. Ahogy átkaroltam testedet, éreztem az izmaid feszülését, az ereid lüktetését. Éreztelek, és azt kívántam, bárcsak sosem érne véget ez a pillanat. A szívemből szétáradt valami, ami csak rád vágyott, és csakhamar minden porcikámat elérte.

Így ejtetted rabul az egész szívemet

Mire lenyugodott a nap, biztonsággal szálldostam a föld felett, veled az oldalamon. Közben meséltél nekem erről a világról, az emberek erősségeiről és gyengeségeiről, a kőtábla törvényeiről, na, és persze arról, hogyan és miként hágtad át egyszer-egyszer őket.

*

Pár nappal később a fejedbe vetted, hogy megtanítasz az angyalok feladatára: az emberek gyámolítására. Több órát repültünk, már a szárnyaimat se éreztem, mikor az égbolton suhanva megpillantottuk, hogy egy ház lángba borul.

- Kövess – utasítottál, és villámgyorsan leereszkedtél, egyenesen az ablak elé, amely a ház udvarára nézett. Az utcán már jajveszékelt pár ember, de a tűzoltók még sehol sem voltak. – Itt kell bejutnunk – törted ki könyököddel az üveget, nem törődve a szilánkokkal, és bemásztál a házba.

Ereimben megfagyott a vér a lángok és a kiáramló füst láttán, de tudtam, hogy követnem kell téged. Én is bemásztam hát, és keresztülverekedtem magam a füstös nappalin. – Te nézd meg azt a hálószobát – mutattál az egyik ajtó felé, miközben beléptél a másikon.

Tétován nyomtam le a kilincset, miközben szemeimből folyni kezdett a könny a füsttől, és köhögni is kezdtem. Odabent egy kislányt pillantottam meg, aki lehunyt szemekkel feküdt az ágyban, maciját szorongatva.

Innen már ösztönösen cselekedtem. Sietve lehúztam róla a takarót, a karjaimba kaptam apró testét, és ahogy csak tudtam, szaladtam vele kifelé.

- Ügyes vagy, hozd gyorsan! – találkoztam veled a nappaliban, egy ájult nővel a hátadon. - Add a gyermeket, és mássz ki! – Szót fogadtam, majd – vigyázva, hogy a kislány bőrét ne sértsék fel az üvegszilánkok – átadtad őt nekem, én pedig a fűbe fektettem.

Ebben a pillanatban a tűzoltók betörték az ajtót, és az egyikük odaszaladt hozzánk:

- Őt bízza csak ránk – vette karjaiba az ájult asszonyt. - Köszönjük, amit tettek, de nem szabad itt lenniük tovább, ez életveszélyes – nézett ránk maszkja mögül. Te csak bólintottál egyet rá, és kimásztál az ablakon.

A lelkemet kellemes melegséggel töltötte el, hogy segíthettem egy emberen: általad megértettem, mit jelent angyalnak lenni. Az viszont még mindig nem fért a fejembe, hogyan lehetséges, hogy ebben a világban láthatatlanná válnak a szárnyaink.

Feltűnés nélkül elhagytuk a helyszínt, de csak ekkor vettem észre, hogy a könyöködből folyik a vér, apró cseppeket hagyva magunk után. Az átjáró még több órányira volt, ezért egy padra ültettelek, és leszakítottam egy kis darabot az ingemből, hogy bekötözzem a sebedet.

Ahogy a bőrödhöz értem, újra végigfutott testemen az ismerős bizsergés. A szívem őrült tempóban kezdett verni a mellkasomban, és szinte remegő kézzel vetettem át az anyagdarabot karod felett.

Lágyan megfogtad a kezem, és a szemembe néztél, én pedig képtelen voltam megálljt parancsolni a vágyaimnak.

A tekinteted rabul ejt,

És ahogy az idő telik,

Egyre mélyebbre hatol a szívembe.

Óvatosan megcsókoltalak, és te nem álltál ellen. Áttértem a nyakadra, mire egy halk sóhajjal jutalmaztál. Lassan az ölembe vontalak, és tovább folytattam kényeztetésed. Szemeid csillogása azt súgta, hogy te is akarsz engem…

Csak nézz rám, és ennél jobban akarj, még, még, még!

Csakis rám nézz, már úgyis te vagy minden központja.

*

A napok szélsebesen peregtek. Ahogy telt az idő, igyekeztem egyre jobb, és hasznosabb angyallá válni, te pedig mindvégig mellettem álltál, és ami még fontosabb: az enyém voltál.

Megosztom veled a szerelmes történeteimet,

És hozzám hasonlóan, te is ezt teszed.

Mégsem mondhattam boldognak magam melletted, hisz’ nem szerethettük egymást szabadon. A szabálykönyv szerint az emberekkel, vagy egymással folytatott parázna viszony részeseinek büntetése a Mélységbe való száműzetés, ahol az idők végezetéig alantas munkát végezve vezekelnek.

Az első pár hétben még mindkettőnket izgalommal töltött el titkos kapcsolatunk, olyanok voltunk egymásnak, akár a tiltott gyümölcs, amelyet minden alkalommal földöntúli élvezet megízlelni. De később valahogy egyre színtelenebbé váltak a napok. Úgy éreztem, beleőrülök, hogy a Kertben egy pillantást sem vethetek rád, hiszen bárki megláthat. Mintha bilincsbe verve kellett volna minden pillanatot eltöltenem.

Ha lebilincselsz és bebörtönzöl,

Akkor a szerelmet is megbilincseled,

A jövőnket is megbilincseled,

És nem nőhet már tovább.

A szívemet marcangolta a hiányod: ott voltál mellettem, és mégis egyre csak kívántalak. A lopva együtt töltött órák, amelyekkel az emberi világban meg tudtuk ajándékozni egymást, gyorsan elsuhanó másodperceknek tűntek csupán.

Úgy érzem, mintha egy bohóc lennék, aki egy üvegpalotában rekedt.

*

- Szökj meg velem! Képtelen vagyok így élni tovább – leheltem az ajkaidra egy éjen, ahogy egymás karjaiban pihegtünk. Megszorítottam a vállaidat, és úgy néztem gyönyörű szemeidbe, de te inkább elkaptad a tekinteted.

Ürítsd ki az elméd, és szabadon nézz a szemembe!

Én majd kiteljesítelek, majd én kiteljesítelek!

- Nem tehetem. Az a feladatom, hogy angyalként éljek, és segítsek az embereken. Nem hagyhatom őket cserben, még miattad sem. – Lefejtetted magadról a karjaimat, és eltoltál. Ujjaiddal a fűben turkáltál, nem nézve rám.

 Igazad volt, de én akkor ezt nem érthettem meg. Elmémet ködbe vonta az irántad érzett őrült szerelmem. Önző módon csak magamra, a saját boldogságomra tudtam gondolni.

- Akkor inkább… legyen vége. Mostantól nem kell vigyáznod rám, egyedül fogom végezni a feladatom, és így te is nyugodtan végezheted a tiédet – fordítottam hátat neked, és magamra vettem fehér nadrágomat. 

- Key, ne tedd ezt! Tudod, hogy szeretlek! – hallottam esdeklő hangodat a hátam mögül, de nem fordultam meg. Felszökkentem a levegőbe, miközben a könnyeim végigfolytak arcomon, és a földre hulltak.

Hagyj magamra! Ha szabad leszek, akkor szerethetlek igazán.

Hagyj békén, és ne betegíts meg,

Akkor végre őszintén tekinthetek rád.

Azt hittem, ha kerüllek téged, könnyen el tudlak felejteni. Szándékosan kiszámíthatatlan időközönként ugráltam a két világ között, hogy ne tudj utolérni. Társaim megveregették a vállamat a sok jócselekedetet hallván, amit tettem, de nem tudtam büszkén kihúzni magam előttük, hiszen minden tettem csak arra irányult, hogy egy kis időre kiverjelek a fejemből.

*

Nem jártam sikerrel. Teltek a hetek, de még mindig égette a bensőmet a hiányod. Szemeidből eltűnt az ördögi csillogás, csak a szomorúság maradt, amit önző lelkem okozott.

Egy gyűlésen találkozott a tekintetünk, én pedig alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

Nem mintha utálnálak, vagy nem szeretnélek,

De csupán a tekinteted valódi tehet jelent számomra.

- Miért teszed ezt velünk? – hallottam a hátam mögül elcsukló hangodat, ahogy a gyűlés után az átjáró felé sétáltam. De ezúttal sem fordultam meg. Ökölbe szorítottam a kezem, és beléptem az örvénybe.

Amint azonban a túloldalon földet értem, újra téged hallottalak. – Ne menekülj előlem, kérlek! Szeretlek, és veled akarok lenni. Tudom, hogy te is szeretsz, láttam a szemeidben – ragadtad meg hátulról a vállaimat, mire eleredtek a könnyeim.

Szembefordítottalak magammal, és együtt emelkedtünk a föld fölé. Könnybe lábadt szemeink egy pillanatig egymást fürkészték, majd feljebb kúsztam a levegőben. Ezúttal én vezettelek téged.

A vízeséshez vittelek, amelyet még az első napon mutattál nekem. A fecskék útját követve berepültem veled a hatalmas zuhatag mögé, ahol egy üres barlang honolt. A falhoz szorítottalak, és birtokba vettem gyönyörű ajkaidat. Szenvedélyesen csókoltalak, mintha sose tehetném meg az életben többé, az arcom pedig még mindig könnytől ázott.

Átkaroltad a derekam, és szorosan magadhoz húztál. Éreztem, hogy ugyanúgy kívánsz, ahogy én téged. Minden apró érintésed égette a bőröm, sóhajaid a szívemig hatoltak, csak arra vágytam, hogy újra az enyém legyél…

*

Egy ideig csak hallgattam békés szuszogásod, de tudatában voltam, hogy ezt nem tehetem veled. Nem élhettünk egymással, de egymás mellett sem, így döntésre jutottam.

A levegőbe emelkedtem, és órákon keresztül csak repültem, ahogy a szárnyam bírta. Az óceán kéksége közepette egy apró, néptelen szigetre leltem, így oda szálltam le.

Két napot töltöttem előzőleg a Kertben, így tudtam, hogy pontosan ennyi idő múlva a szárnyaim sorvadni kezdenek, és néhány óra múlva leesnek; akkor halandó emberként folytatom az életem az emberi világban.

*

Az első napon végig a parton üldögéltem, a hullámokat, és a napot figyeltem, ahogy az égen szokásos útját megteszi. Elmerengtem a homokban oldalazó rákokat, és a közelben élelem után kutató madarakat figyelve. Eddig nem is tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, de ekkor ráeszméltem, milyen csodálatos világot is alkotott a Teremtő.

A második nap hasonlóan kezdődött, de akármennyire is igyekeztem elmerülni a környezetem megfigyelésében, újra és újra megjelent előttem a képed. Rájöttem, hogy titkon arra várok, hogy megtalálj. Képtelen voltam úgy élni, hogy még csak ne is láthassalak.

Még ha próbálnék is elmenekülni előled,

Nem találok olyan helyet, ahová elbújhatnék.

Nem tudtam, van-e még elég időm arra, hogy visszatérjek hozzád a Kertbe, de úgy éreztem, meg kell próbálnom. A levegőbe emelkedtem, és egyenesen az esőerdők felé vettem az irányt.

Az ismerős fák felett suhanva azonban éreztem, hogy elhagyja szárnyamat az erő; szinte zuhanva értem földet. Gyalog kellett folytatnom az utamat, és tudtam, hogy így szinte semmi esélyem arra, hogy idejében eljussak az átjáróig, de nem vettem tudomást erről. Görcsösen kapaszkodtam az irántad érzett szerelmembe, és - nem törődve azzal, hogy a növények összevagdalják a testem, és bármilyen vadállat rám támadhat – folytattam az utamat.

A fájdalom egyre erősödött a lapockámban, és a szárnyaimban, legszívesebben ordítottam volna, de hang nélkül tűrtem, csak mentem előre. Az egyik pillanatban viszont egy reccsenést éreztem a lapockámban, és a kín a földre görnyesztett: elvesztettem az egyik szárnyam.

Könnyeim záporként hulltak a földre, zokogásom a fák között visszhangzott, a majmok visításai közepette. Tudtam, hogy minden remény elveszett, és így már nem is akartam tovább élni. Nemsokára a másik szárnyam is elvált a testemtől, és a fájdalom egy időre teljesen maga alá gyűrt; moccanni sem bírtam, csak szorosan kapaszkodtam egy fa törzsébe.

Most már tudtam, hogy itt kell utolérnie a halálnak. Valahogy úgy éreztem, ez a sorsom. Az önzőségem miatt megbuktam angyalként, és szeretőként is. Tudtam, hogy a közelben van az az évszázados fa, amelynek lábai alatt annyiszor egymáséi lettünk, és minden maradék erőmet összeszedve feltápászkodtam, hogy oda induljak.

***

És most itt fekszem, a hatalmas fa törzsének dőlve. Órák, vagy egész napok teltek el így? Nem tudom. A fájdalom már zsibbadássá alakul sebeim körül. Éget a láz, és a legyek egyre csak gyűlnek körülöttem. Lehunyom a szemem, és a halált várom.

  Egyszer csak érzem, hogy valaki felemeli erőtlen testemet a földről. Lassan kinyitom szemeimet, és a te arcod tárul elém.

- Taemin... - lehelem a neved, sebeim megfeszülnek, ahogy távozik tüdőmből a levegő. Így már boldogan halhatok meg a karjaidban.

- Most már minden rendben lesz - súgod a fülembe, mire elcsigázott mosolyra húzódik kiszáradt szám. Lassan a hasamra fektetsz, és sebeim fájdalmának érzését különös melegség kezdi átvenni. Csendben guggolsz felettem, és ekkor éri utol fáradt elmémet a felismerés.

- Ne! Ne csináld! - Próbállak levetni magamról, de hiába, térdeiddel szorosan a talajhoz szögezed derekam. Csak a fejemet tudom oldalra kapni, és meglátom, ahogy arcizmaid összerándulnak, és ajkaidba harapva, hang nélkül tűröd a fájdalmat, amely könnyeidet kiserkentve erőt vesz rajtad.

Közben lassan megszűnik saját fájdalmam. Kinyitod könnytől csillogó szemeidet, és rám mosolyogsz. - Miért tetted ezt? Ha visszamész, akkor…

- Nem akarok visszamenni - tornászod magad egyenesbe, majd letörlöd arcodról a fájdalom könnyeit. – Szeretlek, Key. A hiányod ébresztett rá, hogy csak te vagy, akit akarok - Átfordulok a másik oldalamra, és villámgyorsan feltápászkodok, hogy egyenesen gyönyörű, sötét szemeidbe nézhessek.

- Te is így akarod végezni? Téged ki fog megmenteni?

- Majd te ápolsz, míg meg nem gyógyulok. Legalábbis így tervezem - ül ki újra az a gyermekien ördögi mosoly az arcodra, amellyel elvarázsoltál.

Mikor már azt hittem, vége,

Egy angyal jön felém, és azt mondja, hogy szeret.

Habár tudtam, hogy te vagy, mégis összezavarodtam.

Nem akarok hinni a fülemnek, és kiserkennek könnyeim a boldogságtól.

- Szívesen élnél ebben a világban emberként? Velem? Még akkor is, ha tudod, hogy itt az öregség és a halál vár?

- Hiszen te is ezt akartad. Feláldoztad volna a halhatatlanságodat a szerelmünkért. Most már itt vagyok veled – szorítod meg a csuklóimat, és közelebb vonsz magadhoz. – Csak kapaszkodj belém, és oda viszlek, ahová szeretnéd; bárhol leélhetjük az életünket.

- Én már találtam egy békés kis szigetet, minden megvolt ott, amire egy embernek szüksége van, egyedül csak te hiányoztál. Ígérem, soha többé nem hagylak el – nézek újra csodaszép, sötét szemeidbe.

- Szárnyak nélkül nem is lenne olyan egyszerű – vetsz rám egy huncut mosolyt. – Én pedig megígérem, hogy soha többé nem helyezek semmit a szerelmünk elé. – Lassan közelítesz arcomhoz, majd ajkaid forró puhaságával simogatod az enyéimet, így megpecsételve egymásnak tett ígéretünket. 

***

Eltávolodsz tőlem, és rázni kezdesz, miközben a nevemet üvöltöd. Kinyílik a szemem, és meglátom fájdalomtól eltorzult arcodat. Szóval, csak álom volt?

- Miért tetted ezt? - szorítod kétségbeesetten a vállaimat, miközben könnyeid ömleni kezdenek gyönyörű szemeidből.

- Nincs semmi baj, ne sírj - törlöm le remegő kézzel a forró cseppeket arcodról. - Így kellett tennem. És most, hogy itt vagy, a haláltól sem félek – ül ki egy apró, elcsigázott mosoly arcomra, miközben érzem, ahogy lassan elillanó erőm a beszédhez is kevés lesz.

- Nem, ne mondj ilyet! Máris átviszlek a Kertbe, és meggyógyulsz! - csúsztatod karjaid a combom alá, hogy felemelj, de megállítom a kezed.

- Én már ember vagyok, hiába vinnél oda. Csak… maradj velem, kérlek - lehelem erőtlenül. Legszívesebben szorosan beléd kapaszkodnék, de karomban is elhatalmasodik a zsibbadás, és olyan erőtlenül hull le combodra, akár egy rongybaba végtagja.

Zokogni kezdesz, és fejedet ziháló mellkasomra hajtod. Kapkodva veszem a levegőt, mintha igazán el sem jutna a tüdőmig. Egyre inkább elhalkul fülemben sírásod hangja, és az erdő állataié, majd különös nyugalom vesz erőt rajtam. Felemeled a fejed, és könnyeid fátyolán keresztül a szemembe nézel.

- Szeretlek - áramlik ki tüdőmből lassan az utolsó légfoszlány. Lecsukódnak szemeim, és lelkem lassan távozik ebből a világból, hogy egyszer, újjászületve talán ismét téged kutathasson.

...Ézemi...