Túl világokon (JongTae) 2.

Figyelmeztetés: 12+

*

A nagyváros egymásba nyíló utcái szinte zsongtak az utakon száguldozó járművek motorainak monoton zajától, a járdákon végigtóduló embertömeg hömpölygésétől, zúgolódásától.  A főutca toronyházait óriás, színes fényreklámok díszítették, s egymást váltották a bevásárló- és szórakoztató központok, melyek sorát néhány szintén többemeletes lakótömb színesítette.

Közelebbről szemlélve úgy tetszett, az emberek szinte áramlanak az ilyen helyekre, mintha azok valami porszívó módjára szippantanák magukba őket.

Akár a dolgozók, akik a hangyakirálynő birodalmában nyüzsögnek, észre sem véve, micsoda rabszolgasors az egész életük...

***

- Ennyire örülsz? – szólalt meg Taemin Kibumra tekintve, miután emberi alakjukban kisétáltak az egyik pláza fotocellás ajtaján.

- Hát persze! Nézd ezt a kalapot – tette fejére elégedett mosollyal a sötétkék, széles karimájú fejfedőt, ami eddig kezében lógott.

- Nem olyan rossz...

... csak épp felesleges. – Nem akarva elrontani a másik jókedvét, a szőke hajú ezt a néhány szót megtartotta magának. 

- Neked is jól állna. Sőt, ha olyan testem lenne, mint neked...

- Tudod, hogy engem nem a ruhák érdekelnek a Földön – vágott közbe Taemin, mert már jól tudta, hogy társa mit akar mondani. - A Kertben mindig ugyanúgy ragyog az égbolt, nincs sötétség, sem tél, sem pedig elmúlás. Eszményi hely, de épp ettől unalmas; nincs ott semmi, ami után sóvároghatsz, ami betölti a tudatodat, és nem ereszt, ami a célod felé űz, akkor is, ha az lehetetlen.

Kibum épp szólásra nyitotta a száját, ekkor azonban egy hangos dörrenés vágta ketté a zajos csendet.

- Mi a... ? – kapta tekintetét a hang irányába, az egyik tőlük jobbra álló lakóépület felé  a vörös hajú, ahogy az emberek többsége is.

A tömeg zúgolódni kezdett, a szemekben kíváncsiság tükröződött, valahol a levegőben azonban már ott terjengett a baljóslat hideg, tompa szaga, mely minden egyes lélegzetvétellel egyre inkább kitölti a tüdőt.

A következő pillanatban újabb dörrenés hallatszott, melyet elhaló csörömpölés követett. A hatalmas ablaküveg darabjai szinte szárnyra keltek, amint a légmozgás felkapta őket – nem úgy, mint a nehéz, tehetetlen test, mely velük egy időben repült ki a hatodik emeletről, s egyenesen a szürkén csillogó aszfaltnak csapódott.

A szemrebbenésnyi döbbent csendet a káosz követte; az emberek sikítva menekültek szanaszét, szinte elsodorva a két angyalt. Kibum bosszankodva forgolódott a zsúfolt tömegben; nem elég, hogy fejéről eltűnt a kalap, kis híján Taemint is szem elől tévesztette a nagy zűrzavarban.

- Oda kell mennünk! – kiáltott az említett, igyekezve közelebb préselni magát a vörös hajúhoz.

- Túl veszélyes. Lehet, hogy többen vannak.

- Nézd! Inkább ő lesz veszélyes, ha folytatja – mutatott felfelé, a kitört ablak irányába Taemin, ahol egy férfi alakja jelent meg.

- Igazad van. – Kihasználva a zűrzavart és a rést a tömegben, mely körülöttük keletkezett, lehunyta szemeit, felvéve angyali alakját. Láthatatlanná válva így az emberi szemek előtt, sietve szökkent a levegőbe, Taemin pedig követte.

Míg az utóbbi őrködött, s fél szemét a férfin tartotta, Kibum egy aranyszínű fonalat kötött a földre zuhant nő ijedt lelkének csuklójára. Mielőtt azonban társa megnyitotta volna az átjárót, a szőke hajú angyal orrát megcsapta egy ismerős illatú fuvallat.

Ugyanaz a démon...

- Jól van, menjü... – kezdett bele a mondatba Kibum, majd kétségbeesetten tekintgetett körbe-körbe, miután felismerte, hogy a másik eltűnt mögüle. – Ne! Nem lehetsz ilyen ostoba, Taemin! – Hiába pásztázta az emberek arcát, nem lelte sehol társát. Idegességében ajkát kezdte harapdálni, majd sietve nyitott egy átjárót, s eltűnt benne a lélekkel együtt.

***

A narancssárgára festett szobafalra különös, aranyszínű alakzatokat tükröztek a padlóra hullt üvegszilánkok, melyek közt szinte ijesztően magasodott a férfi megnyúlt árnyéka. Kezében jól kivehetően ott lógott a fegyver.

- Ugyan, mondd, mire vársz még? Hisz’ már egy gyilkos vagy. Egész hátralevő életedet börtönben akarod tölteni? Nem lenne egyszerűbb itt és most befejezni az egészet? Csak húzd meg a ravaszt, és mindennek vége; eltűnik a bűntudat és a fájdalom. – Bár az árnyék ugyanazzal a rendületlenséggel állt az erkélyen, már nem volt egyedül.

Taemin közben a szemben álló épület egyik erkélyére szökkent, innen szemlélte  az eseményeket.

Túl messze van, nem fogom eltalálni. Ha viszont közelebb megyek, észrevesz.

Sietnie kellett, a férfi ugyanis közben már nézegetni kezdte a pisztoly csövét, majd lassan maga felé fordította azt. Az angyal jól tudta, hogy nagyon pontosnak kell lennie, mert ha elvéti a találatot, azzal nemcsak magát sodorhatja bajba. Tenyereit összeszorítva előhívott két fehéren izzó háromszögtőrt, s összeszűkült szemekkel fókuszált a célra – végül eldobta őket.

A két ragyogó háromszög szelni kezdte a levegőt a két épület között, mielőtt azonban célba értek volna, újabb fegyverdörrenés vert visszhangot az égbe magasodó lakóházak üvegfalain. A férfi alakja lassan összecsuklott az ablak mögött, s ezzel egy időben Taemin szemei elől eltűnt a démon is. Talán eltalálta volna?

A levegőbe emelkedve azonban megpillantotta ellenfelét, akinek alakja épp eltűnt egy átjáróban a lélekével együtt. A fenébe is!

Az angyal belibbent a kitört ablakon, végigsétált a szilánkokon, s a narancssárgán izzó, lassan összeszűkülő  tölcsérbe nyúlva lehunyta szemeit. Szinte beleszédült a látványba, mégis folytatta; figyelmen kívül hagyva a legfontosabb szabályt, ezúttal maga nyitott egy átjárót, majd kifújta a levegőt, és eltűnt benne.

Ez a hely illik a démonokhoz, épp olyan sötét és fullasztó. – Taemin körbetekintett a Mélység kopasz, kiszáradt fáinak erdejében, szemeivel a szürke hajú démon után kutatva, mégsem látta sehol. A következő pillanatban azonban arca eltorzult a tarkójába hasító fájdalomtól.

Úgy érezte, lábaiból elszáll minden erő, az élettelen, hamuval borított talaj pedig egyre csak vonzza őt. Mégis... mintha lelassult volna az idő; szemei előtt megjelent egy földön fekvő, összezúzódott motor pörgő kereke, a démon könnyektől ázott, még emberien rózsaszín arca, és egy vérben ázó test a földön, melynek nyaka kitekeredett, egy szőke hajú fiúé – az övé.

Lassan minden kép elsötétedett előtte, pillái lecsukódtak, s testének tompa puffanása felkavarta a talaj hamuszemcséinek egykedvű nyugalmát.

***

- Láttam, a mai is megvan. Dicséretes, bár... el kell mondjam, hogy akkor nyűgözted volna le igazán Lucifert, ha öngyilkosság helyett ámokfutásra veszed rá azt a halandót. Képzeld csak el, öt-tíz plusz lélek... – szólította meg Jonghyunt az egyik sziklán tespedő társa, ugyanaz a magas, sötét mosolyú démon, aki előző nap az ajtót őrizte.

- Tudhatnád, hogy nem igazán érdekel Lucifer véleménye. A munkát elvégeztem mára – fordított hátat neki a szürke hajú.

- Minho, neked fogalmad sincs a szórakozásról – szólt közbe a vele szemben helyet foglaló, hosszú fekete hajú társa, a másik korábbi ajtóőrző. – Gyere, tudok egy jó kis kocsmát – karolta át Jonghyun vállát.

- Földi kocsmák, szerencsejátékok, nők... Ezért nem lesz belőled soha magasabb rangú démon, Heechul – csóválta fejét a legmagasabb.

- Hmm... nem szeretem a felelősséget – legyintett száját elhúzva a másik, majd nyitott egy átjárót, melyben csakhamar Jonghyunnnal együtt eltűnt.

Minho elvigyorodva figyelte, ahogy a vörösen izzó tölcsér lassan összeszűkül, végül eltűnik szemei elől, majd úgy döntött, ő maga is látogatást tesz a tökéletlenség világában.

***

Taemin közben ébredezni kezdett a kopár erdő hamu fedte talaján. Torkát kaparta a szúrós szagú levegő, s amint felemelte fejét a földről, szédelegni kezdett. Tenyerein megtámaszkodva térdelt fel, a mozdulattól azonban úgy felkavarodott a belsője, hogy hányni kezdett.

Úgy látszik, tényleg igaz, hogy ez a hely megbetegít minket...

Megtörölve száját lassan feltápászkodott; ekkor azonban újra felidéződött benne a látomás. Hirtelen gondolatok kezelhetetlen tömege rohamozta meg elméjét, és úgy érezte, képtelen feldolgozni őket, olyannyira hasogat a feje. Sietve nyújtotta előre karját, hogy nyisson egy átjárót, majd búcsút intett a Mélység fojtó levegőjének.

Saját világába érkezve teste lassanként újra megtelt energiával, gondolatai azonban egyre csak korábbi látomása körül forogtak, míg magától megtisztuló fehér ruháját figyelte.

- Végre, hogy itt vagy! – kiáltott fel Kibum, amint a szokásos találkozóhelyükön megpillantotta őt, s azonnal elindult felé. - Mégis, hogy lehettél ilyen felelőtlen, és... hol voltál, hogy ilyen... ? Mi a fene ez az anyag? – húzta végig ujját Taemin karján, a hamut vizsgálgatva. – Ne! Ugye, nem mentél oda? – nézett kétségbe esve a szőke hajúra, aki csupán ekkor emelte rá tekintetét.

- Ne haragudj. – Így felelt, de jól látszott, hogy közben máshol járnak a gondolatai.

- Mi? Ne haragudjak? Te... megszegted az első szabályt, és azt mondod, ne haragudjak? Tudod jól, mi történik egy démonná változtatott angyallal, ez nem csak rólad szól, Taemin! Hogy lehettél ilyen önző? – ragadta meg a másik vállait, így rázva őt – társa pedig élettelen rongybabaként hagyta, miközben tekintete a semmibe veszett.

- Éreztem... Valahogy tudtam, hogy követnem kell, és aztán... A Földön... velem volt, mikor meghaltam  – vándorolt tekintete a másik szemeire.

- Micsoda? – lazultak meg Kibum ujjai a szőke hajú vállain.

- Mi ketten együtt haltunk meg, ő pedig... ma is szenved miatta, éreztem.

- Miket beszélsz itt összevissza, Taemin? Ez lehetetlen! A démoni energia nem fér meg a részvéttel, a sajnálattal! De ha így is van, ő egy démon, az ellenségünk. Nem szabad a közelébe menned.

- A helyemben te így tennél? Mintha semmi sem történt volna? Valóban képes lennél rá?

- Nem tudom... – fújta ki a levegőt a pázsitot szemlélve Kibum, melynek zavartalanul tündöklő, üde zöld színe kibékíthetetlen ellentétben állt hangulatával.

- Na, mi ez a búslakodás? Tán nem sikerült megmentenek valakit? – szólalt meg egy kellemes hang a közelből, mire mindketten odakapták a fejüket.

- Mostanában tényleg nem remekeltem – rajzolódott mosoly Taemin halovány arcára, míg Kibum nyelt egyet zavarában.

- Egyetek – nyújtott feléjük egy-egy piros almát a világosbarna hajú angyal. – Az új nap új lehetőség, holnap biztosan sikeresek lesztek – veregette meg a vállukat.

- Köszönjük, Teuk – nézegette a gyümölcsöt tenyerébe fogva Kibum, s közben arra gondolt, bárcsak ennyiből állna a probléma, ami miatt a másiknak is feltűnhetett gondterhelt arckifejezésük.

...Ézemi...