Túl világokon (JongTae) 3.

Figyelmeztetés: 12+

***

- Értem. Tehát eljött a következő lépés ideje. Hmm... annyira kiszámítható ez a népség, nem igaz? – A megvetéssel vegyes elégedettség mintha még sötétebbre színezte volna ura palástját; a Lucifer előtt térdelő lénynek legalábbis ez a gondolat futott végig elméjén, mielőtt újra szólásra nyitotta volna ajkait.

- Minden úgy lesz, ahogy parancsolod, uram. – A démon szája titkos mosolyra görbült, míg földig hajolt parancsolója előtt.

Közel már a cél, amikor végre elfoglalhatja méltó helyét...   

***

- Emelkedjetek fel, és lépjetek közelebb. Merítsétek ujjaitokat az üstbe, s fogadjátok az adományt. Használjátok az emberek és társaitok gyámolítására – szólt a Teremtő a színe előtt térdeplő, fehér szárnyú alakokhoz.

Külső szemlélő nemigen lett volna képes eldönteni, hogy vajon hófehér öltözete, a tündöklő mészkőfalak, vagy a nyitott tetőn át beáramló fényesség ragyogott-e pompázatosabban. Kissé hátrább angyalok hada kísérte csendben figyelemmel az eseményeket – kivéve egy vörös hajút az egyik hátsó sor közepe táján, aki egészen mással volt elfoglalva.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! Egyáltalán hogy élted túl a találkozást azzal a démonnal, ha volt alkalmad beletekinteni az emlékeibe? – húzódott közelebb szőke társához, hogy a fülébe suttoghasson.

- Ezt nem lehetne a beavatás után megbeszélni? – nézett rá Taemin megrovón, mire Kibum szemforgatva távolodott el mellőle.

A szőke hajút azonban továbbra sem hagyták nyugodni gondolatai; mialatt pedig a megoldáson törte fejét, körmeit belemélyesztette az almába, melyet még mindig ott szorongatott a kezében. Igazából titkon valóban örült a szertartás bejelentésének, mert abban reménykedett, társa haragja talán csillapodni fog kissé, ha egy ideig nem szól hozzá.

- Most pedig lépjenek elő azok, akik elvesztették társaikat – szólalt meg a Teremtő az angyalok sorain végigtekintve. Mélyen barázdált, rózsaszín arca egy pillanatra kiviláglott a fejét takaró csuklya alól, mire minden jelen lévő lény a földre szegezte tekintetét, hisz’ egyiküknek sem volt szabad a szemébe nézni. – Tudnotok kell, hogy egy angyal sosem indulhat egyedül útnak a Földre – fordította figyelmét az előtte állók felé. - Társat kaptok magatok mellé, akinek energiája összhangban áll a tietekkel, aki védeni és tanítani fog titeket.

Az angyalok soraiból kivált néhányak közben csendben felsorakoztak az úr színe előtt fejet hajtók mögött. - Nyújtsátok előre a tenyereteket, és engedjétek, hogy a társaitok energiája átjárja a testeteket. Érezni fogjátok, ha megtaláltátok azt, aki kiegészít titeket – folytatta mondandóját, a megszólítottak pedig követték az utasítást.

Ahogy Kibum – aki még mindig mérhetetlen dühöt és csalódottságot érzett önfejű társa miatt – figyelte őket, akaratlanul is felrémlett elméjében az a pillanat, amikor ő is ugyanezt tette; amikor fájó szívvel, mégis reménykedve lépkedett egyik újonctól a másikig, mígnem megpillantotta köztük Taemint.

A szőke hajú lehunyt szemekkel, rezzenéstelenül nyújtotta előre tenyereit; arcán gyermeki ártatlanság tündökölt, testtartása mégis határozottságot és céltudatosságot sugallt. Látszólag egyáltalán nem félt, ez pedig azonnal felkeltette Kibum figyelmét. Szinte elmerült a látványában, miközben lassan felé nyújtotta kezeit – amikor pedig megérezte őt, már biztos volt benne, hogy megtalálta azt, akit társául kell fogadnia.

Ahogy a jelenet újra lejátszódott szemei előtt, szívében gyökeret vert a megbánás. Ahelyett, hogy a megoldást kereste volna, ő semmi egyebet sem tett, csak azt hajtogatta, mit ne tegyen a másik.

Amint a Teremtő útjukra engedte az angyalokat, a sorok között halk susmorgás kezdődött, majd lassanként mind a kijárat felé vették az irányt. Taemin igyekezett kikerülni társát, még mindig tartva annak haragos tekintetétől, amaz viszont hirtelen megfogta a csuklóját, maga felé húzva őt.

- Gyere velem. – A szőke hajú meglepetten nézett a csillogó mogyorószemekbe, melyek ezúttal düh helyett nyugalmat és együttérzést sugároztak. Bólintott, majd hagyta, hogy csicsergő társaik közt kifelé araszolva vezesse őt Kibum.

***

A Mélység bíborszínű ege alatt minden élettelennek, vagy legalábbis haldoklónak hatott: A tüzes lávát okádó, magányos vulkánok, a szürkén tespedő hegyek, a kiszáradt erdők - melyek mintha az állandó nyújtózkodásban aszalódtak volna holttá -, de még Lucifer zordon palotája is, amit a lelkek építettek tökéletesen egyenlőre kifaragott bazalttéglákból. Fentről letekintve még a levegő is inkább szürkének hatott, egy halandó bizonyosan nem bírta volna ki sokáig ezen a helyen.

Néhány démon a dolgát végezve járta útját ebben a kietlen világban, míg mások az angyalok által ejtett sebeiket kúrálgatták, megint mások - önbizalmukat legyezgetve, egyúttal elterelve mások figyelmét tétlenségük valós okáról - rémtetteikkel dicsekedtek egymásnak.

A szürke hajú viszont egészen mást tett. Egymagában, látszólag a lábát lógatva múlatta idejét ugyanazon a szikladarabon, a messzeséget szemlélve. Íriszei tágra nyíltan, rezzenéstelenül meredtek a végtelenbe; ébren volt, mégis álmodott, úgy, ahogy még soha azelőtt.

Szemei előtt a bíborszínű ég úgy borult kék színbe, mintha csak egy óriás festékes vödör tartalma folyt volna szét rajta, azután a terebélyes paca felszínén felkúszott a ragyogó Napkorong, fénnyel betöltve a szürke világot. Huncut sugarai üdén zöldellő fűcsomókat csaltak elő a föld alól, s szűziesen fehér virágokat a korhadt fák ágain.

Az újjáéledés csendjét különös, egyre erősödő roppanások moraja törte meg; Jonghyun pedig kíváncsian dőlt előre ültében, hogy az egyik virágzó fa mögé, a robaj irányába pillanthasson. Látta, ahogy Lucifer palotájának falain repedések nyílnak, majd az építmény darabokra töredezve veszti el oly tekintélyparancsoló formáit, szétcsúszva, s egyszeriben a földdel egyenlővé válva.

- Emeld fel a hátsó feled, urunk hívat – hullott darabokra ábrándja egy pillanat alatt, amint meghallotta Minho hangját. – Úgy látszik, Lucifer valóban kedvel téged, mert valami fontos feladata van számodra.

Jonghyun pislantott párat, majd lustán lecsúsztatta lábait a szikladarabról, s szótlanul, a korábbi merev kifejezéstelenséggel arcán indult el az ismerős kapuk felé. Még hogy összeomlana a birodalma... Szép is lenne.

- Még meg sem köszönöd, hogy átadtam az üzenetét? Nem értem, mit lát benned, lusta és hálátlan vagy – sóhajtott fekete körmei élét nézegetve Minho.

- Miért lenne szükséges megköszönnöm? Első körbe tartozóként ez a faladatod. – A szürke hajú közönyösen pillantott a lekicsinylőn csillogó, sötét szemek közé, majd a választ meg sem várva haladt el társa mellett, szárnyhegyével súrolva annak vállát.

Minho arcán a gőgös sértettség pírja helyett különös, elégedett mosoly rajzolódott ki. Nem igyekezett visszaszerezni látszólag porba hullt tekintélyét társa előtt, hagyta, hogy az menjen elöl a palota felé vezető úton, és csak a kapuk előtt került elé, hogy bejelentse Lucifernek a látogatót.

- Menj – lépett ki nem sokkal később ugyanazon a hatalmas ajtón, Jonghyun pedig bólintott egyet válaszul, majd elhaladva az őrök mellett, lefelé indult az izzó lávafolyamoktól vörös színben játszó lépcsősoron.

- Üdvözöllek. Lépj közelebb – szólította meg Lucifer, akinek időtlen hangja visszhangot vert a szürkén csillogó, néhány fáklya lobogó fényétől megvilágított falakon.

A démon engedelmesen közelebb húzódott, ügyelve, hogy mindvégig a matt szürke rajzolatú kövezeten pihentesse tekintetét. Nagyjából kétméternyire a bazaltból faragott trónustól megállt, s mélyen meghajolt ura előtt. – Egy angyal behatolt a világunkba, ez az oka, hogy színem elé rendeltelek. Merészségénél is meglepőbb tény ugyanis, hogy közvetlenül utánad érkezett ide, mielőtt azonban kiadhattam volna a parancsot az elfogására, távozott. Csak téged követve juthatott ide, így érthetően a te feladatod semlegesíteni. Indulj azonnal a keresésére, és amint elfogtad, magad hozd színem elé. Figyelemre méltó a bátorsága, biztosan a hasznunkra lesz. – A hollószín lepelbe burkolt arctalan feketeség hangja ugyanolyan ellentmondást nem tűrően csengett, ahogy minden alkalommal.

- Értettem, uram. - Jonghyun arcvonásai meg sem rezzentek, ahogy száját elhagyták a szavak.

Búcsút véve Lucifertől, látszólag ugyanazzal a szenvtelenséggel szemeiben hagyta el a helyiséget, még az őrökkel sem igen törődött. Elméje azonban rögtön azután mozgásba lendült, hogy hátat fordított urának. Akár egy képeskönyv színes lapjai, egymás után öntötték el éber álmának emlékei, végül felidéződött szemei előtt a különös angyal alakja, s szokatlan érzés kerítette hatalmába.

Mintha csak fojtogatták volta, a nyaka helyett azonban a mellkasában érezte a szorítást, mely szinte a levegővételt is megnehezítette számára.

Minden az én hibám, nem kellett volna másodszor is meghagynom az életét. De egyáltalán... miért követett engem ide?

***

A tenger hullámai újra és újra a halványszürkén csillogó szikláknak csapódtak, megtörten visszaverődve onnan, mégis valamiféle békével és nyugalommal eltöltve az őket szemlélőt. A lemenő Nap sugarai két ragyogóan fehér öltözetű alak szárnyait színezték nemes aranyszínűre, amint azok lábukat a vízbe lógatva gyönyörködtek szépségében.

- Úgy gondolod, harcolnom kellene vele? – pillantott Taemin Kibumra.

- Egy démonról beszélünk, nem tudhatod, hinni fog-e neked. De egyébként is, ahhoz, hogy a közelébe juss, vagy ártalmatlanná kell tenned, vagy valahogyan meg kell győznöd arról, hogy ne támadjon meg. Akárhogy is, az alap kiképzésünk ehhez nem elég. Nekünk nem tanítanak közelharcot, mert tilos a démonokhoz érnünk, pedig annyi társunk hal meg emiatt – szorította össze ajkait a vörös hajú, s a hullámokon visszatükröződő aranysárga Napkorong képére pillantott.

- Közelharc? Talán meg kellene kérdeztem Eunhyukot. Nemrég, amikor te elmentél... tudod, hova, láttam, ahogy a focipályán, emberi alakban fiatalokat tanított egymással birkózni. Nagyon jól csinálta!

- Mi? Eunhyuk? – kerekedtek ki a vörös hajú szemei. – Szóval nem csak táncolni tanult meg a földiek között... – húzódott mosolyra a szája, a következő pillanatban azonban újra komolyra változott arckifejezése. – Ha ez igaz, megérne egy próbát. De előbb győződj meg róla, hogy megbízhatsz benne.

- Ne izgulj, megvannak a módszereim – vigyorodott el Taemin, majd kinyújtóztatva karjait, újra a Napkorongra pillantott, mely mintha a tenger hullámai alá süllyedve tűnt volna el lassanként szemei elől.

*

Újabb nap virradt a tökéletlenség világára, Kibum pedig szájában egy vaskos ecset szárával, összeszűkült szemekkel figyelte a végtelenbe nyúló, égszínű víztükörből kiemelkedő távoli, halovány szigetecskéket.

- Egy démon csak akkor nem támad, ha megérzi a dominanciád, az erőd, ez viszont nem azt jelenti, hogy le kell rohannod. A valódi erő itt van, az elmédben. Hagynod kell, hogy ő támadjon előbb, mert így megismerheted a gyenge pontjait, a higgadtság pedig önmagában is tekintélyt parancsol. Tudom, hogy nehéz, de elsődlegesen nem a támadásomra kell koncentrálnod, hanem arra a pontra, amit védtelenül hagyok. Gyere, próbáljuk meg még egyszer. – Eunhyuk hangja friss és határozott volt, akár csak a keleti szelek, melyek újra és újra Kibum szemébe fújták vörösen ragyogó tincseit.

Bár eleinte attól tartott, a harc zaja megzavarja majd őt a koncentrálásban, ráébredt, hogy a hullámok szenvtelen ostroma a parti sziklák ellen egészen hasonló, mint a két angyal küzdelme - ez pedig mintha festményeit is új színekkel gazdagította volna.

Valójában sosem kedvelte a harcot, lopva mégis oda-odapillantgatott Taeminre, s büszkeséggel töltötte el a látvány, ahogy annak mozdulatai napról napra váltak szemlátomást ügyesebbekké. Tudta, hogy a másik töretlen szorgalma hamarosan meghozza gyümölcsét, ez viszont egyúttal félelmet is csepegtetett szívébe: Ezúttal nem állhat majd mellette, hogy megvédje őt, ha úgy alakul a helyzet.

...Ézemi...