Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 5.

Figyelmeztetés: 12+ és yaoi

- Köszönöm a munkátokat, mára ennyi! – visszhangzott Leeteuk hangja a tornateremben. - Ti még legalább egy órát maradjatok – nézett Kyura, aki lihegve bólogatott. Számára kimerítő volt a próba, pár percenként törölgetnie kellett magáról a verejtéket.

A többiek lassan kiszivárogtak, és csak azok maradtak a helyiségben, akiknek tovább kellett gyakorolniuk. Hyukie - aki ebben a pillanatban a padlón hanyatt fekve pihegett – szintén ott maradt velük. Úgy érezte, csiszolnia kell még a mozdulatain, hogy két nap múlva tökéletesen tudja előadni a táncot. 

- Ezt a részt még egyszer, egy-két-há'-négy - visszhangzott Shindong hangja a teremben, elvegyülve a cipők csikorgásával a parkettán.

Aish, elfelejtettem cipőt venni! - mérgelődött magában Kyu. A próba eleje óta nagyon figyelnie kellett minden mozdulatára, hiszen a szüleitől ajándékba kapott cipőjének talpa iszonyatosan csúszott a tornaterem padlóján. A múlt alkalommal is, mikor először felvette, kis híján hasra esett benne, néhány mulatságos percet szerezve ezzel a többieknek.

A faliórára pillantva látta, hogy még négy perc, és elméletileg vége a próbának. Yongae most végez az óráival. Aztán biztos beül a kollégium könyvtárába, hogy tanuljon. Vagy talán egy másik fiúval találkozik?

Különös módon semmilyen érzést nem váltott ki belőle ez a gondolat. Eszébe jutott az álmában felbukkanó emberalak, akit oly nagy igyekezettel próbál megközelíteni minden alkalommal, mégsem sikerül sosem. Belenézett egy pillanatra a villanykörtébe, amely ugyanúgy elvakította, akár az álombeli alak, majd egyszer csak megcsúszott a cipője.

 Elveszítette az egyensúlyát, a tornaterem felborult szemei előtt, és egy fél pillanatra látni vélte a mellette álló Wookie ijedt arcát. A kemény parketta helyett azonban két kart érzett meg az oldalán, amelyek elég erősen tartották ahhoz, hogy ne essen hanyatt.

Mielőtt felegyenesedett volna, hátrahajtotta a fejét, és ekkor Sungmin csillogó szemeit pillantotta meg, ahogy a fiú fölé hajolt. Maga sem tudta, mi ütött belé, de ebben a pillanatban, így, fejjel lefelé szemlélve, gyönyörűnek találta őket, és arra vágyott, bárcsak meghosszabbíthatná ezt a szemrebbenésnyi időt.

Sungmin elméjében is hasonló gondolatok jártak, szíve majd' kiesett a helyéről; előbb azért, mert hirtelen nagyon megijedt, hogy a fiúnak baja esik, aztán pedig attól, hogy a karjaiban tartja. Kénytelen volt azonban gyorsan elengedni őt, hogy ne hívja fel magára a többiek figyelmét.

A dermedt csend, amely a többiek aggódása nyomán a tornateremre telepedett, egy pillanatnál jóval tovább nyúlt. Mind a két fiút figyelték, és valamilyen oknál fogva elmerültek a látványukban.

- Kö… köszi – nyögte ki Kyu, és olyan gyorsan kapta el tekintetét a másik szemeiről, mintha azok megégették volna.

Sungmin szeretett volna megszólalni, de Shindong megelőzte:

- Nem úgy volt, hogy veszel egy új cipőt?

- De – méregette a parketta repedéseit a fiú.

- Majd én adok neki, úgyis egy a méretünk – lépett oda segítőkészen Hyukie. - Máris jövünk! – biccentett Shindong felé.

- Felesleges, idő van – pillantott a faliórára amaz. – Kyu, azt javaslom, holnap ugyanekkor folytasd a gyakorlást, de ne ebben – mutatott a maknae lábbelijére.

- Jól van – felelt a másik beletörődve. Arrébb lépett Sungmintól, így kerülve ki a fiút. Valójában nem mert a szemeibe nézni. Mégis, mi a fene volt ez?

- Várj, kérlek. Velem kellene jönnöd, mert… Lee Sooman keresett. A szobámban mindent elmondok – állította meg Sungmin hangja, de még ekkor sem fordult meg.

- Menjünk – szólalt meg látszólag úgy, mint akit egyáltalán nem érdekel se a menedzser mondanivalója, se Sungminé. Odasétált az egyik padhoz, nyakába terítette fehér törölközőjét, és itatgatni kezdte magáról a verejtéket. Hagyta, hogy a másik megelőzze őt, és szembeálljon vele. Mitől félek tulajdonképpen?

Sungmin nem értette a fiú viselkedését. Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért megmentette az eséstől, vagy legalább jót nevetne vele saját magán, most még csak rá se néz.

Talán amíg a wc-ben voltam, Yongae felhívta telefonon, és felzaklatta? – töprengett a lehetséges okokon, de próbált úgy tenni, mintha észre sem venné Kyu viselkedését. Szó nélkül indult a szobája felé, a maknae pedig kissé lemaradva követte.

Persze, Sungmin nem tudhatta, hogy a fiú elméjében milyen sebességgel váltották egymást a gondolatok. Ez mind Henry hibája. Azelőtt sosem fordult meg ilyesmi a fejemben, most meg… Mégis, honnan máshonnan jönne ez az egész?

Megjelent előtte gyermekkora, az a sok óra, amit a templomban imádkozással töltött, a szüleivel való közös bibliaolvasások, az úrvacsorák. Noha felnövekedvén nem gyakorolta a vallást, sőt, a csapatban hozzá is szokott a látványhoz, hogy a fiúk egymás karjaiban múlatják az időt, önmagát mégis képtelen volt egy fiú oldalán elképzelni, egészen addig.

Azon túl, hogy Heechul mindent látott, és azóta egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy - viccet gyártva belőle - felemlegesse, attól kezdve ő maga is úgy érezte, mintha lassan feje tetejére állt volna a világa.

Nemrég például, a nyaralásukkor épp egymás mellett napoztak Sungminnal a homokban fekve, mikor hirtelen az futott át az elméjén, vajon milyen érzés lehet egészen közelről a szemeibe nézni, és megízlelni a csókjait. Vajon ő is olyan kis vad, mint Henry, vagy ezekkel a telt ajkakkal sokkal érzékibb lenne a találkozás?

Most pedig ez… Megrázta a fejét, és próbálta elterelni a gondolatait, mikor Sungmin besétált szobájának ajtaján, ő pedig követte.

- Szóval, Lee Sooman felhívott délelőtt telefonon. Szeretett volna személyesen veled is beszélni, de te még aludtál, ezért egyedül mentem el hozzá. Elmondta, hogy Jesup - az egyik színésztársam, aki a főszereplőt játszotta - kórházba került, a japánok pedig téged szemeltek ki, hogy helyettesítsd őt. Itt van a szövegkönyv – nyúlt asztalára a világoszöld mappáért, és a fiú kezébe adta -, az első fellépésed pedig jövő pénteken lesz, addig meg kell tanulnod a szöveget. Ja, és holnapig menj el hozzá aláírni szerződést. Na, mit szólsz? – nézegetett a fiú szemeibe, de annak arcán mintha semmilyen érzelem nem tükröződött volna.

- Jól van. Köszi, hogy nem keltettél fel – nézett fel hirtelen a mappáról Kyu, és az ajtóra pillantva már fel is állt a székről. – Megyek, és átolvasom.

- Ööö… menj csak – dadogta Sungmin.

Amint egyedül maradt a szobában, csalódottan kezdte fixírozni a kilincset, ami az előbb még Kyu kezeiben pihent. Mi a fene történhetett vele? A próba előtt úgy tűnt, rendben van.

Nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt.

Elmegyek Sungbokhoz – határozta el magában. Lesietett a leaderéhez szólni, majd hívott egy taxit, amely a külvárosi negyedbe szállította őt.

Este volt, az öccsének a lakásban kellett lennie, kivéve, ha megint... De nem, erre gondolni se mert. Felmászott az áporodott szagú lépcsőházban, becsengetett a kopott faajtón, majd feszülten várt. Néhány másodperccel később kinyílt az ajtó, és egy mosolygós Sungbokkal találta magát szemben:

- Te vagy, hyung? De örülök! Gyere be! - invitálta be a lakásba Sungmint, aki azonnal a fiú íriszeit kezdte fürkészni. Látta, hogy az nem áll drog befolyása alatt, így kissé megnyugodva lépett be. - Iszol valamit? Bár csak kávéval és teával szolgálhatok.

- Köszi, akkor kérek egy kávét, két cukorral - felelte Sungmin, ahogy helyet foglalt az apró szobában elhelyezett régi fotelben.

- Máris hozom! - sietett öccse a konyhába, ő pedig azonnal kutakodni kezdett testvére holmijai között, hogy ellenőrizze, nem talál-e eldugva valami drogot. Tudta, hol szerette tartani testvére az ilyeneket, és meglepődve tapasztalta, hogy minden rejtekhely üres. A fiú asztalán is csak két tankönyv pihent, üres tasakoknak nyoma sem volt, ahogy egyébként.

- Te tényleg tiszta vagy… már másfél hónapja? – kérdezte öccsétől, amint az lassan befelé tipegett, kezében egyensúlyozva egy tálcával, és két apró kávés csészével.

- Igen, hyung – pakolt le az asztalra a fiatalabb. – Tudod, most már nincs szükségem a szerre, hogy betöltsem az életem, mert… boldog vagyok. Igen, ez a legjobb szó rá – vette tenyerébe az egyik csészét, miközben ábrándos mosolyra húzódott a szája.

Sungmin kikerekedett szemekkel pislogott rá:

- Csak nem…?

- De igen. Elmondtam Dakhonak, hogy szeretem, és azóta együtt vagyunk. Azt hiszem, benne megtaláltam azt, amire mindig is vágytam. El sem tudom mondani, milyen csodálatos vele… – piszkálgatta ujjaival a csésze peremét. – Jaj, ne haragudj, elfelejtettem, hogy te nem…

- Semmi baj. Nagyon örülök a boldogságodnak. Annak pedig még jobban, hogy tiszta vagy - szorította meg a vállát bátorítás gyanánt Sungmin.

- Igen... – sóhajtott. – Már csak az kéne, hogy abból a két tárgyból is átmenjek a vizsgán, és akkor minden rendben lenne. Nem is vágyom semmi másra.

Sungmin egy pillanatra elgondolkodott. Wookie hosszú idő után bevallotta az érzéseit Yesungnak, és most boldog. Sungbok ugyanígy tett, és ő is szinte sugárzik. Talán neki is ezt kéne tennie? Ha nem lenne Eunmi, ha nem ő lenne az elsőszülött… De Kyu akkor is a lányokat szereti…

Az említett eközben a dormban épp az asztalánál ült, és a szövegkönyvbe mélyedt. Azaz, hogy a külső szemlélő valószínűleg ezt mondta volna őt látva, de valójában egy fél mondatot is képtelen volt megjegyezni abból, amit olvasott.

Sungmin nagy, sötét szemei jelentek meg újra és újra előtte, egy fájdalmas érzéssel együtt a gyomrában, amely mintha egész a szívéig kúszott volna, szinte lebénítva őt.

Mérgében az ágyra dobta a mappát, amikor egy gyors kopogást követően beszökdelt a szobába Henry.

- Szia! Van valami programod estére? Mert ha nincs, akkor azt ajánlom, gyere velünk. Yesung és Wookie is jönnek.

- Nem megyek sehova, se veled, se mással! - válaszolt Kyu szinte kiabálva, meglepve Henryt is, aki kissé összehúzva magát, ijedt hangon szólalt meg újra:

- Megkérdezhetem, mi a baj?

- Semmi, csak nincs kedvem most az emberekhez - morogta Kyu a sarokba, nem nézve a másikra.

- Tényleg csak ennyi? Nekem nyugodtan elmondhatod.

- Nem akarok neked semmit se mondani! Tönkretetted az életemet! Azóta, mióta te... Te tettél ilyenné, amilyen most vagyok, és már ott tartok, hogy megőrülök. Menj innen, látni se akarlak! - Henry kikerekedett szemekkel, és tátott szájjal nézett a másikra, semmit sem értett az egészből.

- Mármint, arra gondolsz, amikor mi ketten…?

- Igen, arra! Te… te rám másztál, és attól félek, meleggé tettél. - Henry megrázta fejét, és összehúzódtak szemöldökei.

- Ezt meg hogy érted? Beleszerettél egy fiúba, vagy mi? – Kyunak hirtelen égni kezdtek az orcái:

- Nem, de… Nem tudom… Az ajkai és a szemei… Észrevettem, hogy mostanában egyre többet bámulom őket. Egy fiút bámulok, fel tudod ezt fogni? – Henry erre akaratlanul is elnevette magát:

- És azt hiszed, hogy ez miattam van?

- Ki más miatt lenne? Azelőtt sosem történt velem ilyen, szóval, csak te lehetsz az oka! – mutatott rá ujjával a másikra, aki viszont képtelen volt abbahagyni a nevetést. – Mi olyan vicces? – kérdezte tőle Kyu, már szinte fújtatva a dühtől.

- Te tényleg úgy gondolod, hogy ez így működik? Az ilyesmit nem tudja egy másik ember felébreszteni benned, ha nincs már egyébként is ott a fejedben. Nézz utána, ha nem hiszel nekem – unta meg a meddő vitát Henry, és fejcsóválva lépett ki az ajtón.

Mi ütött belé hirtelen? És ki lehet a szerencsés? – ezeken töprengett, ahogy saját szobája felé sétált.

- Várj csak! - szólt a fiú után Kyu a folyosón. – Veletek megyek.

- Hát… jól van – fordult hátra Henry, és elmosolyodott, bár eléggé meglepte ez a hirtelen változás.

- Gyere te is! - szólította meg ekkor a másik az épp ekkor megérkező Sungmint, aki gondolataiba mélyedve haladt felfelé a lépcsőn. Hirtelen megremegett, ahogy a fiú hangjára feleszmélt.

- Hová? - kérdezett vissza zavart mosollyal.

- Yesungék is jönnek – mondta ki Kyu az első dolgot, ami eszébe jutott.

- Csak a Wonderlandbe megyünk lazítani egy kicsit – szólt közbe Henry.

- Jól van, veletek megyek. Igazatok van, ránk fér egy kis kikapcsolódás. - Öccsét olyan kiegyensúlyozottnak és vidámnak látta, hogy úgy érezte, ennyit megengedhet magának.

- Akkor fél óra múlva találkozunk a nappaliban, és irány a buli! – vigyorgott Henry, mire mindkét fiú helyeslően bólintott. Kyu egy pillanatra összeszűkült szemekkel mérte végig Sungmint, majd szó nélkül hátat fordított neki.

A másik értetlenül bámult a maknae távolodó alakja után. Az előbb rám se néz, most meg elhív iszogatni? Semmit sem értek. De legalább ott lehetek mellette…

...Ézemi...