Szélfútta jegyzetek (Key & Taemin)

Alapos és lelkiismeretes munka… Azt hittem, erre is alapozhatom az életem. Úgy gondoltam, ezzel elvonhatom a figyelmem arról az űrről, amely a szívemben tátong. De jött ő, és hirtelen mindent másképp láttam. Színekkel töltötte meg szürke világom, azt a világot, amelynek ő már nem lehetett része…

A történet alapja a SHINee Note című száma, amelyet lefordítottam, és egy kicsikét alakítottam rajta. A videót IDE kattintva tekinthetitek meg.

          Műfaj: songfic

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

-  Hja, Kibum! Figyelsz te rám? – kúszik szinte a dobhártyámig Jinki hangja, amely fülsiketítőnek hat a lágy csendben. Hirtelen megáll kezemben a kedvenc tollam, és egyre erősebben nyomom azt a papírra. Még mindig a fehér felületet fixírozom, bár jegyzeteim sorai összefutnak szemem előtt.

Görcsösen kapaszkodom íróeszközömbe, miközben egy kékesfekete csepp gyülekezni kezd a toll hegyénél, és lassan szétterül, miután a laphoz ér.

S a tinta foltot hagyott.

-  Te beteg vagy? Vagy mégis, mi van veled? – kezd el rázni aggodalmat sugárzó arccal kollegám, mire ráemelem tekintetem. Fáradtságom nyomán égni kezdenek szemeim. Asztalomra könyökölve orrnyergemet kezdem masszírozni.

-  Mi a baj? – dünnyögöm közben neki.

-  Hogy mi a baj? Négyig tart munkaidő, most pedig már éjfél van, de te még mindig itt ülsz, és úgy nézed azt a képet, mintha arra várnál, hogy az a srác kiugrik belőle. Miért csinálod ezt?

- Hogy miért? Én is folyton-folyvást ezt kérdezgetem…

Oh, igen, nagyon kíváncsi vagyok.

***

Szökőkutak. Egy a bíróság kertjében, mérleget tartó, bronz nőszoborral. Viszonylag apró. A bekapcsolás ideje: hat óra harminc perc. A kikapcsolás ideje: huszonkét óra harminc perc. Egyszerű, ötágú vízcsóva.

Egy jóval nagyobb, a pláza előtti téren. Modern szoborcsoport, egy furcsa, ágas-bogas fa emberalakokkal. A faágak lövellik ki a vizet. A bekapcsolás ideje: hat óra húsz perc. A kikapcsolás ideje: huszonkét óra harminc perc.

Közepes méretű, diadalt ábrázoló lovas szobor, melyet két harcos ül meg. A szobor körül egyszerű vízköpők. A bekapcsolás ideje: hat óra negyven perc. A kikapcsolás ideje: huszonkét óra tíz perc.

Minden nap nagyon ésszerű jegyzeteket készítettem.

Már csak egy kép – kaptam is elő apró fényképezőgépemet, és szemem elé emeltem. Ahogy belenéztem az optikába, jól láttam, hogy egy ember sincs útban, így lenyomtam az exponáló gombot.

Ideje volt visszamenni az irodába, és elkészíteni a cikket. Ez a kedvenc részem; bekapcsolom a laptopomat, és kész szöveget alakotok a jegyzeteimből. A képek segítenek, hogy olyan apró részleteket is meglássak, amelyek felett a helyszínen elsiklottam.

Ezúttal is épp úgy tettem, mint minden más alkalommal. Feltöltöttem a laptopra a fotókat, előkészítettem a feljegyzéseimet, és munkához láttam. Az utolsó szökőkút képénél viszont tágra nyíltak a szemeim a meglepődéstől, a fotón ugyanis egy ember látszott. Hiszen mindig ügyelek rá, hogy ne fotózzak le járókelőket, és a lencsében sem láttam senkit. Hogy lehet ez?

Meredten figyeltem a fiút a képen. Barna tincsei lágyan omoltak homlokára, fehér inge látni engedte porcelánfehér bőrét, mely úgy ragyogott, mintha csak márványból faragták volna; csillogó szemeiben táncot jártak a nap sugarai, telt ajkai még szebbé tették arcát, már-már gyermekien bájossá.

És mosolyog… de miért?

Oh, igen, kíváncsi vagyok.

A képen hirtelen elmosolyodtál, miért?

Angyali… Vagy talán szellem? Nem, szellemek nincsenek – töprengtem a képernyőre meredve, mikor valaki barátian hátba veregetett. Az ijedtségtől viszont kis híján lefejeltem munkaeszközömet.

-  Na, hogy haladsz, Kibum? – vetette le magát kollégám azonnal a hozzám legközelebb eső székre, mellyel közelebb is csusszant hozzám, és ő is a képet kezdte el fürkészni. – Ki ez a srác? – mutogatott meglepetten a képernyőre.

-  Fogalmam sincs. Csak belesétált a képbe – tettettem, hogy nem érdekel a dolog; nem igazán volt hangulatom Jinkivel vitába bocsátkozni, akinek ez az egyik kedvenc szórakozása.

-  Belesétált? Középen áll, és még mosolyog is! Mintha ő kért volna meg, hogy fotózd le a szökőkút előtt. Ne mondd, hogy nem láttad!

-  Pedig így van. Nem tudom, hogy került oda. 

- Akkor menj haza aludni, vagy kezdj el hinni a szellemekben – nevette el magát látványosan. – Ne haragudj, még el sem kezdtem begépelni a riportom szövegét – állt fel hirtelen asztalom mellől. - Aztán vigyázz, nehogy az éjjel arra ébredj, hogy egy szellem áll az ágyad mellett – fordult utoljára felém vigyorogva.

Hajamat igazgatva mosolyogtam én is huncutul csillogó szemeibe. Velem ellentétben ő nem tulajdonított túl nagy fontosságot a dolognak.

Velem ellentétben, akinek ugyanaz a kérdés motoszkált a fejében, még azután is, hogy leadtam az aznapi cikket.

A képen hirtelen elmosolyodtál, miért?

Újabb nap, és újabb téma.

Miután leszálltam a buszról, észrevettem, hogy az égen szürke felhők gyülekeznek, de csupán néhány métert kellett gyalogolnom a legközelebbi plázáig. Boltok és emberek, vársárlási szokások, beszélgetések, hangulatok… Leültem az egyik ruhabolt előtti fotelbe, előkaptam a noteszem és a kedvenc tollam, majd jegyzetelni kezdtem.

Főként fiatal vevők. Boldogok, gondtalanok, határozatlanok. Elég nagy a sürgés-forgás, de sokan csak nézelődnek. Élénk színek, diszkógömbök, szellős elrendezés, hatalmas és színes táblácskák az akciós holmiknál. Az eladók szinte folyamatosan figyelik a vásárlókat, és nem mindig őszinte mosollyal ajánlják fel segítségüket.

Szokás szerint folytattam utamat, miután készítettem egy képet, és ezúttal egy játékbolt mellett álltam meg. Nekidőltem a legközelebbi oszlopnak, és újra írogatni kezdtem a látottakat.

Gyermekek és szüleik, ajándékot kereső fiatalok, néhány középkorú. Tág, világos tér, tematikus elrendezés. A kisméretű áruk térdmagasságban. Segítőkész, mosolygós személyzet.

-  Válassz egyet a kettő közül, kicsim! – csapta meg a fülemet egy lágy női hang, arra késztetve, hogy az irányába forduljak. Egy nő mosolyogva beszélt kislányához, aki épp két baba között vacillált.

#

-  Nem kapsz semmit, mert már megint összepiszkoltad a rövidnadrágod! – csendült fel a fülemben néhai édesanyám hangja, és ezzel együtt a szívem is összeszorult egy pillanatra.

Sosem törődtem vele, önző módon elengedtem fülem mellett intő szavait, mégsem bánt velem keményen. Észre sem vettem halványuló mosolyát és erejének elillanását egészen addig a napig.

 Akkor már hiába volt az összes ruhám patyolat tiszta, mégis itt hagyott…

#

Megráztam a fejem, és kifújtam a levegőt. Készítettem egy fotót, majd sétáltam is a következő bolt elé, ami egy szupermarket volt.

Egyszerű sárga világítás. Monoton és interakció-szegény, eladót alig látni. Sokféle termék, és sokféle ember, mintha ez mindenkit elszürkítene. A személyiség háttérbe szorul, mindenki ugyanolyan kocsit tologató vársárló.

Még egy kép, és készen is voltam. Táskámba süllyesztettem noteszemet és tollamat, s már indultam is az irodába.   

Kemény és alapos voltam,

anélkül, hogy egyszer is összeomlottam volna.

A folyosón üdvözöltem a főnököt, majd munkához láttam. Amint azonban megnyitottam az első képet, mozdulatlanná merevedtem székemben, ujjaim azonban rángatózni kezdtek a billentyűzet gombjai felett.

Egy bizonyos képnél azonban remegni kezdtem.

Az angyali arcú fiú látszott a fotón; ott állt a ruhaüzletben, az egyik állványnak támaszkodva, és egyenesen az objektívbe nézett. Ezúttal egy laza, kék-fehér csíkos pólót viselt egy sötét nadrággal, fél válla kilátszott a furcsa szabásvonalú darabnak köszönhetően.

Nem vettem észre, most sem, pedig néhány méterre volt tőlem. Ki ő, és mit akarhat?

Csak egy kérdés tölti ki az elmém: Mit is akarsz?

Látszólag a szokásos monotonitással gépeltem be cikkem szövegét, de közben képtelen voltam másra gondolni. Az óra csakhamar négyet ütött, és én szótlanul indultam el a megszokott irányba. Minden apró mozzanat épp ugyanúgy zajlott le, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy az elmém időről időre teljesen máshová kalandozott.

Újra és újra visszatért a kép, mintha a retinámba égett volna, és a kérdések száma egyre szaporodott. Ha szellem, miért van itt? Ha itt van, miért pont engem követ?

Száznál is többször gondoltam rád, majd vertelek ki újra a fejemből.

Nem hagyott nyugodni. Reggel szinte felriadtam az ébresztőórám éles hangjára. Mintha még az álmomban is ő szerepelt volna, de különös módon semmiféle félelemérzetet nem hagyott bennem.

A reggeli kávémat kortyolgatva néztem ki konyhám apró ablakán, de semmi sem ragadta meg a figyelmem. A felkelő nap fényei megvilágítottak egy zilált tollazatú galambot, aki egyedül tollászkodott a villanydróton. Mégis, mit írhatnék róla? Fanyalogva húztam el a szám, s kezdtem el készülődni.

Nem is figyeltem, hányadik megállónál szállok le a buszról. Arra eszméltem, hogy a pláza előtt álldogálok, és olyan összpontosítással bámulom az épületet, hogy fel sem tűnik a körülöttem zsibongó embertömeg, amely kis híján magával rántott. Kiszemeltem a legközelebbi padot, de közben sem vettem le a szemem az épületről.

Nagyon kíváncsi vagyok, igen.

És az egyik pillanatban megjelent ő. Épp velem szemben állt, és egyenesen rám nézett, majd elmosolyodott. Egy biciklis keresztülhajtott rajta, mintha ott sem lett volna, ő viszont meg sem rezzent. A félelem fagyos szellőként száguldott végig gerincoszlopomon. Ő tényleg egy szellem… Remegve markoltam meg bőr táskámat, hogy elmenekülhessek, de valami szinte odaszögezett a padhoz. A mosolya… nem, ő nem akarhat bántani.

Egyszer csak eltűnt szemeim elől, de mire ez tudatosult bennem, hajamba beletúrt egy hűs fuvallat, amely oldalamon állapodott meg. Odakaptam a fejem, és akaratlanul is felsikoltottam a látványtól: ott ült mellettem.

Remegni kezdtek lábaim, de nem jött ki hang a torkomon. A fiú ajkai lassan elnyíltak, és óvatosan nézett szemeimbe:

-  Nem kell félned tőlem, nem akarok ártani neked. Sajnálom, ha megijesztettelek. – Hangja lágy volt, akárcsak megjelenése. Valóban nem volt benne semmi félelmetes, azt leszámítva, hogy nem ember volt.

-  Te… te… ki vagy, és mit akarsz? – kérdeztem még mindig elakadó hangon.

-  A nevem Taemin. Legalábbis így hívtak ebben a világban, amíg a része voltam. Nincs már helyem itt, hiszen a testem halott, a lelkem viszont még nem áll készem arra, hogy átköltözzön a túlvilágok valamelyikébe. Tudod, életemben túl jó voltam ahhoz, hogy a Mélységbe kerüljek, de nem elég önzetlen ahhoz, hogy beengedjenek a Kertbe, és angyal lehessek. Így aztán itt vagyok, addig, amíg a mérleg nyelve nem dől el valamelyik irányba. Vagy valami hasonló szófordulatot használt a Teremtő, amikor magához hívott. - Döbbenten hallgattam őt, de a kérdések még mindig ott cikáztak a fejemben.

Igen, nagyon kíváncsi vagyok.

-  Miért pont én? – tettem fel az első kérdést.

- Tudod, ebben az állapotban az idő végtelen. Ezt a világot figyelve naphosszat ültem, és töprengtem azon, hogyan is segíthetnék az embereken, mikor megláttalak téged. Teljesen egyedül voltál, és elmélyülten elemeztél minden apró részletet, akárcsak én. Úgy éreztem, meg akarlak ismerni. – Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Mintha valami olcsó vígjáték főszereplője lennék, de ez mégis a valóság…

-  Hogy lehet, hogy most látlak téged, de eddig csak a képeimen jelentél meg?

-  A Teremtő azt állította, hogy ha itt lesz az ideje, rá fogok jönni, hogyan tehetem magam láthatóvá egy ember előtt, aki később akkor is képes lesz látni és érezni engem, ha csak rám gondol. Szinte mindent kipróbáltam, ami csak eszembe jutott, amikor téged figyelve kipattant a fejemből az ötlet, hogy lefényképeztetem magam veled. Nem hittem, hogy sikerülhet, de úgy gondoltam, egy próbát megér.

-  Ezek szerint csak én látlak téged, senki más? Hogy érted, hogy érezhet is téged valaki?

Most már igazán kíváncsivá tett…

-  Így van, egyelőre csak te látsz. És ha most megérintelek, az elméd érezni is fog, bár a testem nincs jelen – nyúlt kezem felé, amelyet először egy hűs szellő csapott meg, majd valóban éreztem egy meleg kézfejet a sajátomon. Ijedtemben azonban elkaptam a kezem. – Látom, ezzel most nagyon felkavartalak, ezért inkább magadra hagylak egy kicsit. Végezd nyugodtan a munkád, nem akarlak zavarni – mondta, és mielőtt még szóra nyitottam volna a szám, már el is illant, újabb apró légmozgást keltve. 

   Napoknak tűnő órákig ültem ott, a semmibe meredve. Komolyan egy szellemmel társalogtam az imént, aki szeretne megismerni? Egész biztosan bediliztem… A magány megtébolyítja az embert; szép lassan elveszti a józan eszét és észrevétlenül kúszik át elméje a másik oldalra, ahol elmerül a sötét mélységbe. Mindig is sejtettem, hogy ez vár rám…

A templomharang kolompolása térített magamhoz. Hiszen még semmi anyagot nem gyűjtöttem a cikkemhez, és már dél van! Felpattantam a padról, és idegesen futtattam körbe szemeimet az emberek zajától morajló napsütötte téren. Emberek és cipők. Sietősek és lomhák, pillekönnyűek és ólomsúllyal terheltek... Meg is van! – kaptam elő tollam és jegyzetfüzetem.

Éjszaka úgy estem az ágyamba, mintha előtte megmásztam volna egy hegyet. A szellemfiú nem jött elő aznap többször, de túl bénult is volt az elmém ahhoz, hogy ezen gondolkozzam, hamar elaludtam.

Nem emlékszem, mit láthattam álmomban, de különös melegséggel a szívemben ébredtem. Talán akkor éreztem hasonlót utoljára, amikor átnyújtottam anyukámnak a szülinapi tortáját, amelyet a nagyival közösen készítettünk. Lehet, hogy őt láttam álmomban? De ez az érzés mégis más volt, valahogy erőt adott ahhoz, hogy elkezdjem a napot.

Szokás szerint kisétáltam a konyhába, és megfőztem a reggeli kávémat. Ahogy leültem az asztalhoz, orromhoz emeltem az apró csészét, s lehunyt szemmel szippantottam be a gőzölgő ital illatát.

Hol lehet az a fiú? Talán ott vár a plázánál? – futott át az agyamon, majd kis híján félrenyeltem reggeli italomat, mikor szememet kinyitva elsőként őt pillantottam meg magammal szemben az asztalnál.

-  Mégis… hogy kerülsz ide? Itt voltál egész éjszaka? És… még mindig nem értem, miért követsz engem.

Te tudod a választ, amit keresek, ajkaid

Felcsillannak, majd eltűnnek…

       

-  Nem akartam tapintatlan lenni, nagyon sajnálom. Úgy láttam, magányos vagy, és szerettelek volna felvidítani. Az ajtó előtt ültem eddig, mert attól féltem, felriadnál a közelségemre. Csak nemrég jöttem be.

Azt sem tudtam, mit mondhatnék erre. Reflexből el akartam küldeni, ahogy mindenkit, aki több akart lenni, mint a kollégám, de valami visszatartott. Szemei olyan őszintén csillogtak, arckifejezéséből pedig valami földöntúli nyugalom áradt.

-  És mit szeretnél? – kortyoltam bele kávémba.

-  A társaságod lenni. Talán egyszer a barátod. Szólj, ha a terhedre vagyok, és azonnal eltűnök. De ha megengeded, veled tartanék – tekintete nyílt volt, arcára pedig apró gödröcskék húzódtak, ahogy elmosolyodott.

Mondandóját hallva kitört belőlem a nevetés. Nincs senkim, erre megkeres egy szellem, hogy szeretne a barátom lenni. Egy szellem, akivel beszélgetek, akinek angyali arca és hangja különös nyugalommal áraszt el. Az idejét sem tudom már, mikor nevettem utoljára ilyen felszabadultan.

Szokás szerint indultam útnak, a megszokottól eltérően viszont ő is velem volt. Persze, még mindig egyedül én láthattam őt, hiszen csak én tudtam a létezéséről; ezért ügyelnem kellett rá, hogy mások előtt ne tűnjek komplett idiótának, ami nem is volt egyszerű feladat, mivel Taemin folyton beszélt.

Nem csak egyszerűen beszélt, mindent alaposan megfigyelt, és elemzett, ahogy én, de nemcsak a tényekre volt kíváncsi, sokkal inkább a kíváncsiság vezérelte. Mindent tudni akart, amit nem látott, és amire még csak következtetni sem volt lehetősége. A céghez nem követett, inkább elbúcsúzott tőlem, majd eltűnt.

*

Ezután minden nap ott várt az ajtóm előtt, majd mikor meghallotta, hogy a konyhában vagyok, bejött hozzám. Néha olyan badarságokat beszélt, hogy a buszon már csak egy újság mögé bújva mertem utazni, mert képtelen voltam visszatartani a nevetést. Megszerettem angyali mosolyát, és délutánonként, mikor elvált tőlem, akkor is az járt a fejemben, vajon hol lehet, és mit csinálhat.

Hirtelen nem is a környezetem apró részleteit akartam kifürkészni, sokkal inkább az övéit. Mindent tudni akartam róla.

*

Egyik este épp bebújtam a takaróm alá, amikor eszembe jutott. Besétált a szobámba, és óvatosan az ágyam végére ült.

-  Itt maradhatok? – hajolt közelebb hozzám, mire bólintottam egyet.

Mintha csak egy lágy fuvallat kúszott volna mögém, különös hidegség simította végig oldalamat, majd hirtelen megéreztem helyén a karjait. Már nem voltak hidegek. Egy szellem bújt az ágyamba, és én nem féltem tőle, sőt, arra vágytam, hogy maradjon velem, és öleljen még szorosabban.

Érintése a szívemig hatolt, és azt is felforrósította. Betöltötte a lelkemben tátongó űrt, és azt az érzést ébresztette fel bennem, amiről azt hittem, képtelen vagyok rá.

Ez a pillanat hangtalanul önti el a szívemet,

és csak örvénylik…

-  Mondd, ti, szellemek is… ? Nektek is vannak érzéseitek? – tettem fel a kérdést, ahogy tenyerét mellkasomra tapasztottam. Fogalmam sem volt, érezheti-e a szívverésem, csak reménykedni tudtam benne.

-  Arra gondolsz, tudunk-e szeretni? Bár a testünktől megfosztattunk, az elménk és az érzéseink a miénk maradnak, amíg ebben a világban létezünk. Én is szeretlek, Kibum – súgta a fülembe, majd lassan maga felé fordított.

Lehunytam a szemeimet, és először egy hűs fuvallat érintette ajkaimat, majd megéreztem az övéi forró simogatását.

*

-  Te szerelmes vagy, biztos vagyok benne – méregetett másnap az irodába érve Jinki, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa az arcom, de neki képtelen voltam hazudni. – Mondd már el, mégis miféle fiú volt képes magára vonni a figyelmed?

Hogyan is mondhatnám el neki, hogy egy szellembe estem bele? - Csak nem az a képeidbe sétáló srác az? – ért fülig a szája, ami engem is mosolyra késztetett.

Bólogatni kezdtem, és éreztem, hogy arcom leginkább egy nap érlelte paradicsomhoz hasonlíthat. – Nagyon örülök nektek! Jó hatással van rád a fiú, sokkal élvezetesebb cikkeket írsz egy ideje – vigyorgott rám.

Jinkinek igaza volt, arról viszont nem tudott, amitől folyamatosan rettegtem, amitől úgy éreztem magam, mintha egy befagyott folyó néhány milliméteres jegén korcsolyázgatnék, ami bármikor beszakadhat alattam, és a mélybe ránthat.

*

-  Mondd, ha esetleg eljön az átkelésed ideje, honnan fogod tudni? Lesz időd elbúcsúzni? – tettem fel a kérdést Taeminnek aznap este, amit ez idáig nem mertem, amit próbáltam elhessegetni, mintha nem is létezne.

-  A Teremtő erre is csak annyit mondott, hogy tudni fogom, ha itt az ideje, semmi mást nem árult el. De kérlek, ne emészd magad ilyenekkel. Ez épp olyan, mintha azon aggódnál, hogy melyik nap fogsz meghalni. A halál után sincs mindennek vége, amint látod – húzta ki magát a szokásos édes mosollyal arcán. – Ígérd meg, hogy ha egyszer eljönne az a nap, te tovább fogod élni az életed, és semmi butaságra nem fogsz gondolni! A túlvilágon egyébként is elvesztjük az emberi emlékeinket. Ha találkoznánk, akkor sem ismernénk meg egymást.

-  Megígérem – szorítottam meg kezeit csillogó szemeibe nézve, de már a gondolat is fájt, hogy valamikor talán nélküle kell majd élnem.

*

A szerelem… Két ember, akik együtt válnak teljessé. Két test, két szív, mégis ugyanaz az érzés, ami felemel, és megtanít másképp látni a világot. Egy kapocs, ami egybeforraszt, egy szemüveg, melyen keresztül nézve az idegesítő tulajdonságok szerethetővé, az apró hibák édessé válnak. Egy kémiai reakció, melytől az agyunk karácsonyfaként pompázik a CT felvételen. Magyarázhatjuk hormonokkal, feromonokkal, vagy bármi mással, mindenképp a részünk és a lételemünk marad. 

Átkaroltam Taemint, és magunk felé fordítottam a gépemet. Miután azonban lenyomtam az exponáló gombot, ő eltűnt mellőlem, csak egy hideg szellő túrt hajtincseim közé, végigsimítva oldalamat.

-  Ne csináld ezt, Taeminnie, tudod, hogy nem szeretem, ha szó nélkül eltűnsz – forogtam kétségbeesetten körbe-körbe, az sem érdekelt, ahogy a járókelők bámultak rám. Ő azonban sehol sem volt.

Rápillantottam a gépem kijelzőjére, ahol Taemin jobbra fordulva látszott, egyik lába le is lógott a képről. Mintha az alatt a röpke másodperc alatt elsétált volna.

Üzenet nélkül, ahogyan az üres ég és föld zeng,

Hirtelen kisétáltál a képből, miért?

Már tudtam, mi történt, de nem akartam bevallani még önmagamnak sem. Csak néztem a kijelzőt, és folyni kezdtek a könnyeim. Újra megtanított szeretni, és ezzel elnyerte méltó jutalmát, engem viszont itt kellett hagynia.

Neki tett ígéretem ellenére egyre csak azt kívántam, bárcsak én is meghalhatnék, még akkor is, ha feltehetően elsétálnánk egymás mellett, ha egyáltalán valaha kiérdemelném, hogy én magam is a Kertbe kerüljek.  

***

-  Szeretett engem, és én is szerettem őt. Boldoggá tett, kiszínezte a szürke világomat, de el kellett mennie. Itt hagyott, én pedig nem találom a helyem. Megígértem neki, hogy nem megyek utána, hogy folytatni fogom az életemet, de ez annyira nehéz – simogatom ujjaimmal a kép szélét.

-  Miért, talán a világ másik végén él a srác a dzsungelben?

-  Nos, úgy is mondhatjuk – simítom végig Taemin arcát a fotón, majd becsúsztatom azt noteszembe. – Sokszor mondogatta, hogy ha nyitunk a világ felé, az is nyitni fog felénk, és megtaláljuk, amit keresünk.

-  Igaza lehet – veregeti meg a vállam kollégám. – De most már menjünk haza, mert a világ lassan elsötétül előttünk, és reggel az asztalra borulva, fájós háttal fogunk ébredni – áll fel mellőlem, s felém nyújtva kezeit, segítve nekem is felemelkedni a székemről.

...Ézemi...