Vajon
megbocsájtást nyerhet a sorstól egy olyan személy, aki elvette egy embertársa
életét, vagy a bűntudat mellett egész életében cipelnie kell vállain a magány
és a boldogtalanság súlyos terhét is?
Ha új életet kezdünk, minden jóra fordul?
Megjegyzés:
A történet Jonghyun szemszögéből íródott, bár a jelleme szerintem eléggé
karakteridegenre sikeredett; nem hinném, hogy képes lenne úgy gondolkodni, mint
a főszereplő.
A hangulat helyenként depresszív és fájdalmas;
kérem, mindenki ennek tudatában kezdjen bele az olvasásba.
Műfaj: angst, tragédia
Figyelmeztetés: yaoi, 16+, gyilkosság, öngyilkosság, szereplő halála
Figyelmeztetés: yaoi, 16+, gyilkosság, öngyilkosság, szereplő halála
Újrakezdés...
Ez a szó örvénylik tudatomban, s
szinte látom is magam előtt a kristálytiszta, hívogató fehérséget, ahogy a villanykörte
sárgás fénye szemembe tükröződik az ujjaim közt pihenő borotvapengéről.
Ebben a világban nincs helyem, nem nyerhetek
bocsánatot bűnömre, sem tőle, sem a sorstól, mely hozzá sodort, hogy később gúnyos
vigyorral tolhassa arcomba az igazságot. Az igazságot, melyet elodáztam, ha
felrémlett, vagy beburkoltam a remény rózsaszínű ködfátylába.
De a köd felszállt, s csak a hideg
üresség maradt. Egészen megszoktam már; a nyitott ablakon besüvít a téli fagyos
szél, s szinte a húsomba váj karmaival, mégsem érzem, hogy fázom.
Torkomból fájdalmas kacaj tör fel.
Milyen
naiv is voltam...
Akár egy gyermek, abban reménykedtem,
hogy ha megbánom a bűnömet, azzal megválthatom az életemet. Azt hittem,
akaratom és a szívem döntése elég hozzá, hogy minden megváltozzon.
Szememből kiserken
egy könnycsepp, s lassan végigcsúszik hideg arcomon. Az a mézesmázos, rózsaszín
ködfelhő újra elmémbe furakszik, ahogy szemem előtt megjelenik a kettőnk
története; az a boldog idő, amit a sors utolsó mézesmadzagként lökött elém, hogy
érezzem, mit veszítek, amikor eltűnik...
***
-
A fiamat... kérlek, csak... őt ne bántsátok – nyögte erőtlenül a férfi, ahogy
mellkasára szorította ujjait, s könyörögve nézett szemeimbe. Hirtelen
megremegett kezemben a pisztoly, melyet görcsösen szorongattam.
Mit
tettem?
Szemeim előtt csuklott össze az az ember, aki
semmi rosszat nem csinált, csupán meg akarta védeni a gyermekét, s földön heverő
pisztolya mellé hanyatlott. Meredtem néztem mozdulatlanná dermedő testét, minden
erőm elhagyott. Saját fegyverem csattanva ért földet, miközben elmémet
elborította a forró hideglelés...
#
Minden tagon remegett, ahogy
felriadtam rémálmomból. Izzadságtól nedves ruháim felhevült testemre tapadtak,
s az ágyamat is olyan nyomasztóan forrónak éreztem, mintha egyenesen a Pokol
szájában lennék.
Levetettem magamról a takarót, és
felültem. Lélegzetem lassan visszatért a szokásos ütemre.
Ez már a múlt,
s én azóta új életet kezdtem.
Ez már a múlt,
s én megbűnhődtem a tettemért.
Mégsem tudtam szabadulni a fájó emlékektől,
bármennyire is igyekeztem becsületes és jó emberként élni. Leültem a zongora
elé, ujjaimat végigfuttattam a nemes fa borításon, majd a billentyűk fölött
pihentettem meg őket.
Nélkülük
vajon hol lennék most? Talán börtönbe jutottam volna, ha újra csak az utca sötét
mélye kínálkozott volna otthonommá lenni? Vagy már nem is élnék?
Összeszorítottam
szemeimet, s egy ismerős dallamot kezdtem el játszani. Egy dallamot, mely
azokra az időkre emlékeztet, amikor még a szerető család magától értetődő volt
számomra.
*
- Jól van, akkor csütörtökön
találkozunk, addig gyakorolják Bach C-dúr prelúdiumát – csuktam le a zongora billentyűfedelét,
mielőtt azonban fel tudtam volna állni székemről, hirtelen árnyék vetült a
hangszer csillogó borítására.
- Tanár úr, én... szeretnék valamit
kérdezni – csendült fel az egyik diákom hangja a közvetlen közelemből, még
azelőtt, hogy időm lett volna felé fordulni.
Ráemeltem tekintetem, s egyenesen
szemeibe néztem, melyeket különös borostyánfénybe vontak az egyik oldalsó
ablakon beszűrődő napsugarak.
Hmm,
ez a fiú hasonló korú lehet hozzám, mégsem vettem eddig észre a többiek között...
- Mondja csak – engedtem meg magamnak
egy félmosolyt, miközben a székek csikordulása és a pakolászás hangja
aláfestette a köztünk beállt pillanatnyi csendet.
- Lenne rá ideje, hogy...
meghallgassa, ahogy zongorázom? Nagyon sokat gyakoroltam, de nem vagyok benne
biztos, hogy elég jól játszom. Szükségem lenne a tanácsaira, hogy hogyan
fejleszthetném magam tovább. – Eltökélten nézett szemeimbe, de közben ujjait egyre
jobban belemélyesztette a kezében szorongatott kottásfüzet borítójába.
Végigfuttattam rajta a tekintetem, s
azonnal feltűnt, milyen különös öltözéket visel. Bár már javában az őszben jártunk,
egy combközépig érő rövidnadrág simult lábaira, melyet egy garbóval és egy
hosszabb bőrkabáttal egészített ki. A cipője pedig... Azt hiszem, legutoljára
nagyjából fél évvel korábban, egy színházi darabban láttam hasonlót.
Hirtelen ránézésre valami divatmániás
ficsúrnak tituláltam volna, ahogy viszont újra szemeibe néztem, még mindig
ugyanazt a komolyságot láttam bennük, mint pár pillanattal azelőtt, s még valamit,
amit igazán nem is tudtam megmagyarázni.
Őszinteség...
Mintha ezt üzennék nekem.
- Jöjjön csak – álltam fel a székről,
hellyel kínálva őt, s míg előkészült, odahúztam magamnak egy másik ülőalkalmatosságot.
A többiek közben összepakoltak, és egymás után hagyták el termet, így ketten
maradtunk a lemenő nap sugaraitól aranyfénybe vont helyiségben.
Ujjait a billentyűk fölé helyezte, egy
pillanatra lehunyta szemeit, majd belekezdett. Első pár leütése kissé tétova
volt, de azután mintha lassan elpárolgott volna izgalma és félelme, s láthatóan
egyre inkább beleélte magát a játékba.
Ugyanaz az előjáték csendült fel ujjai
alatt, melyet én is megszólaltattam reggel,
mégis, az ő előadásában hallani teljesen másmilyen volt.
Ez
a fiú mintha érezné a billentyűket, és azt a fájdalmat, melyről a darab szól.
- Mi a véleménye? – szakadt meg
hirtelen a dallam, visszatérítve engem a valóságba. Szemei várakozásteljesen
függtek az enyémeken.
- Tetszett a játéka, és az
előadásmódja is szép. Az egyetlen hibája, hogy néha nem találja a ritmust, mert
elsieti a szünetek megtartását, de ez kellő gyakorlással és odafigyeléssel
kiküszöbölhető.
- Köszönöm a tanácsát, ígérem, tovább
fogok gyakorolni – hajtott fejet előttem, majd indult volna is, de engem furdalt
a kíváncsiság, ezért újra megszólítottam.
- Mondja csak, korábban is tanult már
zongorázni? – tettem fel neki kérdésem, mire újra rám pillantott, s halvány
mosolyra húzódott a szája.
- Igazából... sosem jártam zongoratanárhoz,
a szüleim viszont szenvedélyesen szerették a zenét – kezdte szemeivel a falat fürkészni tekintetem
helyett. - Ez a darab volt a kedvencük, ezért szeretném megtanulni. Ha
megnyerném vele az idei hangversenyt, a spórolt pénzemmel együtt végre
összegyűlne annyi, hogy méltó síremléket állíttathassak nekik.
Hirtelen meg sem tudtam szólalni
meglepettségemben, a következő pillanatban viszont felrémlett előttem saját
múltam egy emlékfoszlánya.
- Különös... – nyúlt keserédes
mosolyra a szám. - Ez a darab engem is az édesanyámra emlékeztet. Ha szeretné,
máskor is szívesen meghallgatom a játékát az óra után – emelkedtem fel a
székről, s egy pillanatra vállára helyeztem az egyik kezem.
- Hálásan köszönöm, tanár úr – rajzolódott
szerény mosoly arcára, majd fejet hajtott előttem, s asztalához sietett.
Magam is pakolászni kezdtem, ahogyan
ő, de közben oda-odapillantgattam a fiúra. Óvatosan csúsztatta helyére a tollat
tolltartójában, majd mindent rendben világoskék táskájába süllyesztett, s hang
nélkül tolta be maga után a székét.
- Viszontlátásra, tanár úr! – köszönt
el tőlem mosolyogva, és akkor tudatosult bennem, hogy egészen belefeledkeztem a
látványába.
- Viszont...
látásra – búcsúztam el tőle zavartan, ő pedig kisétált az ajtón.
*
Két
nap eltelt azóta, mégsem megy ki a fejemből...
Újra játszani kezdtem a darabot, de
éreztem, hogy ő egészen másképp adta elő. Hirtelen előtörtek emlékeim; a múlt
szele jéghideg ölelésbe vont, mintha már sosem akarna elengedni.
Édesanyám játszott nekem hasonló
odaadással.
Ha apám nem fut annyit a pénz után,
nem történt volna meg az a baleset, anyám nem törik össze, s nem menekül az
alkohol és más férfiak karjai közé. Akkor én sem kerültem volna a rossz
társaságba... - Persze, másokra hárítani a felelősséget könnyebb, mint
megemészteni, hogy megöltem egy ártatlan embert - árvává téve így egy korombéli
fiút -, és ezért csakis magamat hibáztathatom.
Fegyvert fogtak a társamra, meg kellett
tennem. – Azt hiszi az ember, hogy ha sokat mondogatja, idővel el is hiszi, de
én képtelen voltam erre.
A zene segített túlélni és
újrakezdeni; nevelőszülőket találni, akik tehetségesnek véltek, ezért a szárnyaik
alá vettek. Ők taníttattak és támogattak, nekik hála, olyan életet élhettem,
amilyet mindig is szerettem volna.
A
múltamat viszont még mindig képtelen vagyok magam mögött hagyni.
Lassú
mozdulattal töröltem le arcomról az előbukkanó könnycseppeket. Mély levegőt
vettem, majd a szekrényemhez léptem, s öltözködni kezdtem.
*
Ahogy besétáltam a terem ajtaján, és a
tanítványaim üdvözöltek, kissé megkönnyebbültem.
Miközben
magyaráztam, szemeimmel a múltkori fiú után kutattam. Kis keresgélés után meg
is pillantottam őt; az ablak melletti oszlopban ült, a második sorban. Egy fél
másodpercre összetalálkozott a tekintetünk. Hogy
nem vettem őt észre korábban?
Az óra végeztével felé pillantottam, s
láttam, ahogy betolja a székét, kezébe fogja a kottásfüzetét, és a kijárat helyett
felém indul. Szinte már vártam is, hogy
ezt tegye.
- Gyakoroltam a szünetek megtartását –
nézett rám várakozásteljesen.
- Jól van, hallgatom – engedtem át
neki a helyem, ő pedig belekezdett az előadásba.
Mialatt elmerültem játékában, újra
erőt vett rajtam a fájdalom, szinte a torkomat szorongatta. Próbáltam magamba
fojtani a sírást, a fiú azonban biztosan észrevett valamit az arcomon, mert
felhúzott szemöldökkel pillantgatott egyik szememből a másikba.
- Valamit elrontottam?
- Nem, csak... igazán megható a
játéka. Tökéletes, nem találok benne hibát. Folytathatja a tanulást az első
tétellel – nyeltem le előtörni készülő könnyeimet, majd hátat fordítottam neki.
Nem szeretném, hogy sírni lásson.
- Nagyon köszönöm, tanár úr – hallottam
a hátam mögül hangját, melyet székének csikordulása követett. Nem néztem rá,
meredten bámultam a fekete-fehér billentyűket, egészen addig, míg egybe nem
mosódtak szemeim előtt.
- Várjon! – fordultam felé egy
hirtelen gondolattól vezérelve. – Hogy is hívják?
- Kibum. A
nevem Kim Kibum – állt meg az ajtóban. Bólintottam egyet, s elköszöntünk egymástól.
*
Kibum... Miért cseng
olyan ismerősen ez a név? S miért érzem magamhoz közelebb, mióta megtudtam,
hogy hívják? Hiszen még nem is ismerem – gondolkodtam el, miközben otthon
levetettem a kabátom, s feltettem egy adag kávét főni.
Elbambulva figyeltem az óra mutatójának
folytonos körútját, csak a kávéfőző fortyogása és sistergése térített vissza a
valóságba.
Segítenem kell neki, hogy megnyerje azt a
versenyt.
*
- Kibum, mit szólna hozzá, ha a
továbbiakban kicsit többet is foglalkoznánk a hangversennyel, amelyre készül? –
Összevont szemöldökkel nézett vissza rám, miközben megállt a pakolásban. – Úgy
értem, ha szeretné, adhatok önnek különórákat.
- Hálás vagyok a kedvességéért, tanár
úr, de én ezt nem engedhetem meg magamnak. A pénzem épp csak elég az egyetemre
és erre a tanfolyamra – hajtotta le a fejét szerényen.
- Nem kérnék öntől pénzt. Tudja, a
zene számomra az életem része, és úgy érzem, ez a szeretet valahol önben is ott
van. Szeretnék segíteni, hogy megvalósítsa, amiről álmodik, amellett, hogy a
tehetségét is kifejezi.
- Én ezt... nem fogadhatom el. Nem
áldozhat rám órákat mindenféle elismerés nélkül.
- Nekem az a legnagyobb elismerés, ha
a tanítványom sikereket ér el, higgye el. Legalább a célja mellett egy másik
oka is lenne, hogy mindent beleadjon a győzelemért – mosolyogtam rá, ahogy
lassan újra rám emelte kristálytiszta tekintetét.
- Köszönöm – hajtott fejet előttem. –
Meg fogom nyerni a versenyt. – Szemeiben ugyanaz az eltökéltség csillogott,
mint amikor először megkért, hogy hallgassam meg a játékát.
- Ebben az esetben máris kezdhetjük a
gyakorlást – mutattam a zongora melletti székre, ő pedig odasétált, s elhelyezkedve
bele is kezdett a darabba.
Mozdulatai kecsesek voltak, rengeteg
érzelmet hordoztak magukban. Bár egy párszor hibázott, mégis élvezhetőnek
találtam a játékát, arca rezdülésein pedig egyértelműen látszott, mennyire
koncentrál. Egy pillanatra el is merültem vonásai szépségében, miközben az előadását
éveztem.
- Ettől a
résztől újra – böktem az egyik sor elejére, s ő el is kezdte játszani. –
Várjon! Figyeljen engem, majd próbálja meg még egyszer – mutattam meg neki a
kérdéses néhány ütemet, ezután újra ő következett.
- Ügyes voltál, csak így tovább! –
mosolyogtam rá, miután az első tételt hibátlanul előadta, s legszívesebben meg
is öleltem volna. – Kérlek, ezentúl szólíts Jonghyunnak. – Szerényen
elmosolyodott, s aprót bólintott, majd elbúcsúzott, egyedül hagyva
gondolataimmal.
Ez
a fiú csodálatra méltó szorgalommal rendelkezik, igyekvő és fegyelmezett, s
mindezt egy önzetlen cél érdekében.
De
nemcsak a lelke szép...
Különös érzés fogott el, ahogy magam
elé idéztem karcsú alakját, igéző szemeit, s finom vonalú ajkait.
Jogom van nekem ehhez? Szabad ilyesmit
éreznem, és titkon viszonzást várnom, azok után, amit akkor tettem? – néztem felfelé, miközben magamban feltettem ezeket
a kérdéseket, választ viszont persze, nem kaptam rájuk.
*
- Még mindig hiányzik a lendület ennél
a résznél. Erősebben nyomd le ezt az ujjad, ezt pedig hamarabb emeld fel –
csúsztattam kézfeje fölé a sajátomat, mert így könnyebben tudtam érzékeltetni,
miről is beszélek.
Amint azonban ujjaihoz értem, tekintetünk
összetalálkozott, s úgy éreztem, mintha hirtelen minden erő elszállt volna a
végtagjaimból. Elkaptam a kezem, ahogy ő is. – Akkor... – nyeltem egy nagyot -
még egyszer szeretném hallani.
Kibum újra játszani kezdett, de
gondolataim időről időre elkalandoztak, mialatt őt hallgattam.
Tényleg
úgy nézett rám, vagy csak rosszul láttam?
A szívem össze-vissza kalimpált
mellkasomban, alig tudtam odafigyelni arra, pontosan követi-e a kottát. –
Próbáld csak a felső szólamot, én leszek az alsó – húzódtam közelebb hozzá,
majd együtt kezdtünk zongorázni, összehangolva minden egyes mozdulatunkat.
Együtt értünk a következő tétel
végére, s egymásra mosolyogtunk, miközben tovább haladtunk. Kezeink egy
pillanatra összeértek, mire mindketten megálltunk. A helyiségre átlátszó leplet
terített a csend, mialatt egyre inkább elvesztünk egymás tekintetében.
Ragyogó, borostyánszínű szemeiről kívánatos
ajkaira pillantottam, melyek egyre közelebb kerültek az enyémekhez. Gyengéden
megcsókoltam, ő pedig viszonozta a közeledésem, a következő pillanatban viszont
elhúzódott.
- Bocsánat, én... nagyon sajnálom –
ugrott fel hirtelen a székről, én viszont elkaptam a karját, és nem engedtem
el. Felemelkedtem, majd újra magamhoz húzva őt, folytattam puha ajkainak
kényeztetését.
Tényleg
megérdemlem ezt a csodát? Ha a világ darabokra hullik, az sem érdekel, ha az ő
kezét fogva sétálhatok keresztül a romokon.
*
A napok észrevétlenül teltek el, s az
aranysárgára színezett levéltenger lassan szétmállott az első hó nedves takarása
alatt. Az idő egyre zordabb lett, mégsem fáztam; Kibum szerelme felmelegítette
a testemet és a lelkemet is.
Míg én zongorázni tanítottam, ő
megmutatta, hogyan kell szeretni. Felemelt, beragyogta színtelen
mindennapjaimat, s elfeledtette velem, milyen is a mélység. Naivan úgy hittem,
hogy a múltam sötét fellege már eloszlott, mialatt még mindig ott lebegett
felettem. Észre sem vettem, mert a rózsaszín ködfátyol elhomályosította, teljesen
megfeledkeztem róla.
Eljött a hangverseny napja is, s az
egész tanulócsoport ott ült velem a kísérők soraiban, hogy jelenlétükkel
támogassák őt. Amint kimondták a nyertes nevét, Kibum szemei könnyel teltek meg
a meghatottságtól.
Sikerült,
tényleg sikerült!
Miután átvette a jutalmat, azonnal
hozzám sietett. Semmit sem mondott, könnyektől ázott, mégis ragyogó arca mégis
mindent elárult. Csendesen szipogva bújt karjaimba, s úgy szorított magához,
mintha sosem akarna elengedni.
- Szeretném... elmondani apának és
anyának. Eljössz velem? – Könnyeit törölgetve távolodott el tőlem.
- Persze – bólintottam. Elköszöntünk a
többiektől, s kifelé indultunk a hangversenyteremből.
Ha
tudtam volna... ha tudtam volna, hova vezet ez az út, talán akkor is
végigmentem volna rajta?
A tudás
hatalom, a hatalom viszont súlyos teher, mely rátesped az ember lelkére, így az
túl nehézzé válik, hogy szárnyra kaphasson. A csupasz valóság visszahúz a
földre, s még azelőtt sorvasztja el szárnyaidat, hogy azok kinőhetnének...
- Itt is vagyunk – mutatott egy
szerény, kétszemélyes síremlékre. Csupán két fűvel benőtt domb volt, egyszerű
fa táblácskával. Ahogy viszont elolvastam a rávésett neveket, hirtelen az egész
világ forogni kezdett velem.
Kim
Dongsun és felesége, Eunkyung... Szeretettel emlékszik rájuk fiuk, Kibum.
Kim
Kibum... Nem, ez lehetetlen...
Az édes illatú, rózsaszín ködfátyol egy
pillanat alatt eltűnt; felrémlett minden szörnyűség, melyet oly gondosan
eltakart elmém elől. Mintha az égbolt szétrepedt volna, s lehulló darabjai néhány
másodperc alatt temettek volna maguk alá. Minden porcikám reszketni kezdett,
alig tudtam állni a lábamon, de mozdulni is képtelen voltam.
Kibum közben lassan közelebb sétált a
sírhoz, és fejet hajtott néhai szülei előtt. Nem is hallottam szavait, mintha
minden érzékszervem megszűnt volna működni, látásomat kivéve.
Mindenről
én tehetek, csakis én...
A sors lehullatta színes álarcát, s
torz vigyorral rothadó képén, kúszott elém, hogy kiélvezze hatalmának
bizonyságát. Úgy éreztem, összeroppanok, de tartanom kellett magam. Nem omolhatok össze, még nem.
- Mehetünk - emelkedett fel Kibum a
sír mellől, én pedig minden erőmet összeszedve visszatartottam könnyeimet,
ahogy szemeibe néztem.
Vajon hányszor
áztatta könny őket miattam? - Baj van, Jonghyun? – csúsztatta a
vállamra egyik kezét.
- Semmi, csak... eszembe jutottak a
saját szüleim.
És
hazudok, megint csak hazudok... Újra csak elárulom őt. Mégis, milyen ember
vagyok én?
A zokogás elemi erővel tört ki
belőlem, a fagyott hóval borított talaj szinte húzott magához, hogy eggyé
váljak vele, ő azonban elkapott.
Elvettem
tőle az édesapját, árvává tettem, mégis ő segít nekem. Ő erős, én viszont
gyenge vagyok.
- Semmi baj. Gyere, hazaviszlek –
karolt belém, én pedig élettelen rongybabaként hagytam, hogy vezessen,
bólintani sem volt erőm.
*
Kibum
Amikor
ezt a levelet olvasod, én már nagyon messze leszek Szöultól. Képtelen vagyok
neked személyesen elmondani az igazat, inkább gyáva módon leírom neked, s
azután eltűnök az életedből, melynek nem érdemlem meg, hogy a része legyek.
Én
voltam az a személy, aki miatt árvává váltál, a tizenegy éves suhanc, aki
lelőtte az édesapádat. Jól tudom, hogy nem létezik olyan cselekedet, amivel ezt
jóvá tehetném, inkább az lenne igazságos, ha a sors számomra is hasonló halált
szánna.
Kérlek, felejts el, hogy valaha is ismertél engem,
és légy boldog.
Jonghyun
Üveges tekintettel csúsztattam a
levelet egy borítékba, s kitettem az íróasztalomra, a másik, nevelőszüleimnek
címzett boríték mellé. Nekik csupán annyit írtam, hogy egy kis levegőváltozásra
van szükségem, de nem kell aggódniuk, hamarosan jelentkezni fogok.
Újrakezdés...
Egyszer
már megtettem, most is menni fog. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal
teljesen egyedül vagyok, senki nincs mellettem.
Könnyeim már elapadtak, de egész arcom
lüktetett a sok sírástól, miközben egy bőrödbe pakoltam ruháimat. Nem akartam,
hogy rám találjanak, ezért minden mást magam mögött hagytam, még a zongorát is.
*
Eltelt három hónap, de a múltam miatt még
nem mindig nem tudtam elhelyezkedni egyetlen intézményben sem Gwangjuban, s már
a második felszólító levelet kaptam meg aznap a főbérlőtől, amiért nem fizettem
lakbért.
Csak azért lehetett korábban tisztességes
állásom, mert a nevelőszüleim bevetették a befolyásukat. Hogy nem jöttem rá korábban? Talán mindvégig sejtettem, csak magamnak
sem mertem bevallani, hogy önerőből még erre sem vagyok képes?
A rothadó képű sors lassan bevéste magát
a mindennapjaimba. Már szinte láttam magam előtt fedetlen, gusztustalan
mosolyát, s éreztem a belőle áradó bűzt minden alkalommal, amikor újabb
visszautasító levelet vagy figyelmeztetést kaptam.
Már a fűtést is kikapcsolták. Átfagyva,
behúzott nyakkal, s zsebre dugott kézzel meredtem a kinti világra. A gyerekek boldogan
szökdécseltek a friss hóban, még önfeledt kacagásukat is jól hallottam, ha az
ablakhoz léptem. Mintha ők és én nem ugyanazon a világon osztoztunk volna.
Talán
soha nem is tartoztam ide...
***
Elbuktam...
A sors ítéletet mondott felettem, s
már a zene sem segít rózsaszín fátylat emelni szemeim elé, hogy elhiggyem,
egyszer minden jobbra fordul.
Újra
kell kezdenem...
Csuklómhoz szorítom a pengét, de nem
is érzem hidegségét; nemcsak a szívem, már a testem is fagyossá vált. A kis
fémdarab végigsiklik bőrömön, s nyomában kiserken a piros vér.
Különös forróság önt el, mégis remegni
kezdek. Szemeim lecsukódnak, és lassan elgyengülnek tagjaim.
- Jonghyun! – hallom meg Kibum hangját
a következő pillanatban. Felpillantok, s őt látom. Fényes ragyogás veszi körül;
gyengéden mosolyog rám, ahogy mindig. – Gyere velem – nyújtja felém a kezét, én
pedig megfogom, s együtt hagyjuk el ezt a világot...
...Ézemi...
Hát, nem is tudom, mit mondjak. Olyan rossz, mert borzasztóan bele tudom élni magam minden történetbe, és után napokig azon agyalok, és még később is, amikor újra eszembe jut, megint elborítanak az érzések.
VálaszTörlésNagyon megríkattál ezzel a történettel. Az már nálam elég magas mérce, még ha alapból elég érzékeny is vagyok. Mindig meseszépen és kifejezően fogalmazol, de ebben valahogy minden szó tökéletes volt és ráerősített a készülődő tragédiára. Itt gyönyörködtem a leírásokban, miközben tudtam, hogy hamarosan meg fog szakadni a szívem. Ilyenkor mindig előjön bennem, hogy ha nem olvasom tovább, akkor nem fog meghalni a szereplő. De persze tudom, hogy nem odázhatom el a dolgokat, pedig egyébként volt már olyan, hogy csak azért hanyagoltam egy könyv olvasását, mert akkor tovább életben marad a szereplő.
Hjaj, pedig egy olyan gyönyörű szerelem született ezen néhány sor alatt!
Egy újabb csodát alkottál. :) *-* Köszönöm, hogy olvashattam!
Megint boldoggá tettél a csodaszép kommenteddel; képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, pedig ezt nekem is nagyon fájt megírni.
TörlésNagyon köszönöm a dicséretet, hihetetlenül jól esik, főleg egy olyan szintű írótól, amilyen te is vagy. :)
Teljesen megértelek, nagyon rossz "megölni őket", és olvasni a halálukról is ugyanannyira.
Köszönöm, hogy elolvastad, és véleményt írtál! *Mindjárt sír.*
Jonghyun annyira buta... meg sem adta a lehetőséget Keynek, hogy ebben a helyzetben is erős legyen, hanem eltaszította magától az összes lehetőséget és az öngyilkosságba hajszolta saját magát - arról pedig nem szól a fáma, hogy vajon Kibum is erre a sorsra jutott-e. Nem tudom eléggé kifejezni az együttérzésemet Kibum iránt, főleg így, hogy nem tudjuk, mi történt vele a levél elolvasása után, és csak a találgatás marad.
VálaszTörlésJonghyunnak a össze kellett volna szednie magát, de legalábbis nem kellett volna elmennie Kibum reakciója nélkül. Tényleg nagyon buta volt...
Igazad van, Jonghyun buta, de a depresszió szerintem ilyen. Kibum erős, nem vetne véget az életének - bár tényleg nem írtam bele ezt a részt, mert Jjong ezt nem tudhatja -, viszont megbocsájtani sem tud, esetleg jóval később, akkor viszont már késő. És ha eszerint játszom le a dolgot, úgy, hogy Jjong személyesen közöl mindent, a végkifejlet akkor is ugyanez lenne.
TörlésNagyon köszönöm, hogy időt szántál rá, és ide is írtál. :)
Ahhhhh.... miért nem hallgattam inkább rád???? Túl önfejű dinka vagyok, hogy a többszörös figyelmeztetésed ellenére is elolvastam, de muszáj volt. Ahányszor megláttam, egy láthatatlan erő vonzott, hogy márpedig elkel olvasnom. Meg is lett a következménye, az biztos. De megérte. Már az elején elsírtam magam, de a zongoraleckés résznél meg is nyugodtam kicsit, pedig egyértelmű volt, hogy mi lesz majd.
VálaszTörlésJonghyun... én megértem, hogy nem tudta elfelejteni, hisz egy ilyen tettet nem is lehet, talán sohasem, de Kibum... ő talán segíthetett volna neki. Lehet, hogy először kiakadt volna, de aztán csak megbeszélték volna vagy nem tom, de nyhaaaa.... az öngyilkosság nem old meg semmit. Key pedig... ő is meghalt, ami... szóval nem tudom miért tetted ezt , de nekem az jött le, hogy így olyan volt, mintha megbocsájtott volna neki, azért amit tett.
Nagyon szépen , és érzelmesen írtad meg! Azt nem mondom, hogy imádtam, mert kicsit fura lenne, de nagyon szép volt.
Ui.: Ezt a komit több, mint egy órán keresztül írtam!
Jesszus, mégis elolvastad? Sajnálom, hogy úgy hatott, ahogy, még ha várható is volt. :(
TörlésAz öngyilkosság tényleg nem old meg semmit, de aki egyedül van, és teljesen magába fordul, eljuthat arra a pontra, amikor csak ebben látja a kiutat.
Jaj, látom, félreérthető voltam. Key-ről nem írtam semmit, mert Jjong megszakította vele a kapcsolatot, így nem tudhatta, mi van vele. A legvégén pedig szándékosan nyitva hagytam a kérdést: az olvasó dönti el, hogy Key szellem vagy látomás. (De ha engem kérdezel, csak látomás, ő nem ölné meg magát.)
Nem is tudom, mit mondjak... Hálás vagyok, amiért mindig itt vagy, és bátorítasz, még akkor is, ha a téma fájdalmas a számodra. <3