Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Jonghyun számára mintha megállt volna az idő néhány
röpke, mégis ólomsúlyúnak tetsző másodpercre. Az angyalok egyre közeledő
szárnycsapásai elhalkultak, az élénksárga falak színtelenné váltak, célja, tettei,
félelmei elpárologtak, mintha nem is lettek volna.
Karjai remegve tartották az angyal tehetetlen, s oly sebezhetőnek
tűnő testét. Abban a pár pillanatmorzsában csak Taemin
létezett és ő; hiába állt a tűzvonalban, hiába reszkettek lábai, hisz’ szürke
bőréhez egyre nagyobb foltban tapadt fekete gúnyája, ahol a kiserkenő vér bordóra
színezte azt.
- Meg akarsz halni? Hozd már végre! –
kiáltott fel idegesen a sötétbarna
hajú démon, miután viszonozta a két angyal támadását, akik már a párkány szélénél
repdestek, fedezékül használva egy magas fa ágait.
Jonghyun
ekkor eszmélt fel kábulatából. A fény felé tekintve hívott elő maga is egy
vöröslő energiagömböt, majd kihasználva a pillanatnyi tűzszünetet, társa mellé
lépett. Ekkor a másik is felegyenesedett, s két utolsó lökettel biztosított
maguknak egérutat, míg bele nem olvadtak a narancsosan örvénylő ködtölcsérbe.
***
Az a nyirkos,
szürke falú barlang, mely a Mélység egyik vöröslő hegyoldalának rejtekében
pihent, ezúttal a szürke hajú démon szuszogása helyett társa önmagával folytatott
párbeszédének lehetett tanúja. Heechul idegesen lépdelt fel-alá; tisztában volt
Jonghyun képességeivel és erejével, s démon lévén nem hitt az elméjére súlyos, hideg
ködfelhőként nehezedő rossz előérzetekben sem, mégis képtelen volt megnyugodni.
- Na
végre! – fordult a következő pillanatban a semmiből előbukkanó örvény felé, a
hirtelen mosoly azonban épp olyan gyorsan tűnt el arcáról, ahogy megjelent.
Jonghyun
karjaiban ájultan, ernyedten lógó tagokkal feküdt a világosszőke hajú, fehér
öltözetű angyal, azonban láthatóan ő is alig állt a lábán, mintha csak mellette
álló társa támasztotta volna, hogy ne essen össze. – Mi történt? – lépett oda
Heechul a szürke hajúhoz, akinek valóban a másik segítségére volt szüksége,
hogy járni tudjon. – Add csak – nyúlt Taemin felé a hosszú hajú, Jonghyun
azonban óvón fonta még szorosabban az angyal köré karjait.
-
Nem... – lehelte, majd elszakadva társa támaszától, óvatosan leeresztette a
földre. Arra azonban már nem volt ereje, hogy fel is keljen onnan; lábai
erőtlenül csuklottak össze, s szinte lerogyott az angyal teste mellé, mégsem
vette le róla a szemeit. Heechul ekkor vette észre a hátából kiálló csillogó fémet.
- Nem
az én hibám, hanem az övé – emelte maga elé kezeit védekezőn a harmadik, amint
az előbbi vádló tekintete találkozott az övével. - Megtámadtak minket, ő pedig
úgy óvta ezt az átkozott angyalt, hogy a saját testével fogta fel a tőrt. Még
azt sem engedte, hogy megbénítsam, szóval nem ártana, ha megkötöznétek.
- El
kell... el kell őt vinni innen – nyögte közben Jonghyun, aki fájdalmai és
vérvesztesége dacára rendíthetetlenül igyekezett őrködni a szőke hajú felett.
A
következő pillanatban azonban, mire Heechul odalépett hozzá, eddig felemelt
feje ernyedten billent lefelé; elvesztette eszméletét. A másik sietve leguggolt
mellé, majd hosszú körmével óvatosan végigszaggatta a vértől ázott anyagot,
hogy a sebhez férhessen.
- Azt
hiszem, jobb is, hogy elájultál... – motyogta, majd ujjaival óvatosan ráfogott
a félig rászáradt vértől ragacsos tapintású tőrre, s szemeit összeszorítva kirántotta
azt a szétroncsolt szövetek közül, azután félredobta.
Közben
társa is közelebb lépett, és csendben fintorogva figyelte munkálkodását, amint
átnyúlva Joghyun teste felett, megfogta az angyal földön pihenő kézfejét, s
egyenesen a seb fölé emelte. Felhasította Taemin egyik ujjbegyét, és mereven
nézte a kiserkenő cseppeket, melyek a seb felszínére érkezve apró gyöngyökként
álltak meg gurulásukban, mintha csak higanycseppek lennének.
Egyre
sűrűsödtek, közelebb és közelebb kúsztak egymáshoz, míg végül egyetlen örvénylő
masszává álltak össze, miközben a színük vörösből lassanként halványkékre
változott. Szétszéledtek a seb felszínén, olyan formán, ahogyan a tojásfehérje
teszi a forró olajban, s elkezdtek beszívódni a vérszínű szövetek közé.
-
Segítenél, Donghae?- nézett fel ekkor társára Heechul, aki kelletlenül fújtatott,
majd a két fekvő lábain keresztüllépve az angyal mellé guggolt.
Az
előbbi előhúzott a zsebéből egy üvegcsét, s a megszólított felé nyújtotta, aki
vonakodva bár, de átvette azt. Kihúzta a dugót a tetejéből, majd megtartotta a
levegőben, Taemin kézfeje alatt, miközben Heechul az angyal egy másik ujjbegyén
ejtett vágást feketén ragyogó körmével.
- Ti meg
mit... csináltok? – kapta fel a fejét magához térve Jonghyun, aki a fájdalomtól
felszisszenve, mégis erősen markolt rá a hosszú hajú csuklójára.
- Épp
megmentenélek, ha hagynád.
- De...
nem lett volna szabad...
- Ez
már nevetséges. Esetleg párnát nem akarsz készíteni a feje alá? – fordította el
a fejét szájhuzigálva Donghae.
- El
kell innen mennünk, rosszul lesz, ha itt tér magához – engedte el lassan társa
csuklóját a szürke hajú.
- Mit
beszélsz? Nem arról volt szó, hogy csak ki akarod faggatni? Ahhoz mégis miért
kell, hogy jól érezze magát? – Donghae egy hirtelen mozdulattal elemelte az
üvegcsét, majd zsebéből előhúzva a dugóját, elzárta annak nyílását.
-
Sajnálom, Jonghyun, de igazat kell adnom neki. Nem értem, mi szükség lenne erre.
– Heechul leeresztette az angyal karját, majd kezét a világoskéken pislákoló
folyadékért nyújtotta, amit végül a zsebébe rejtett.
- Nem viszem
őt Lucifer elé, sem most, sem később – szólt határozottan a szürke hajú, még
mindig remegő kezével végigsimítva Taemin lágyan emelkedő vállán. - Ő az, akit
mindig is kerestem, érted? - A fájdalom újra összeszorította arcizmait, ahogy kissé
megemelte a fejét, hogy Heechul értetlenül csillogó szemeibe tekinthessen.
Társa
ajkait ekkor pillanatnyi, kósza mosolyra húzták az előtte felbukkanó
emlékképek.
- Igazából...
valahogy sejtettem, hogy így lehet. Az angyalok ilyen szempontból pont olyanok,
mint az emberek: a szerelem elfeledteti velük a szabályaikat. – Összeszűkült
szemekkel tekintett előbb az angyal arcára, majd pár pillanatig elmerült a
barlang szájánál beférkőző gyér, vöröses fényben fürödve szálldosó hamuszemcsék
látványában.
- Mégis
miket hordtok itt össze?! Szerelem? – emelte testét álló helyzetbe Donghae, s
az eddiginél is értetlenebb kifejezésre húzódtak szürkén csillogó arcának
barázdái.
-
Igen, az... A szerelem volt az, ami Hangenget is megváltoztatta; ami olyan
elemi erővel lángolt benne, hogy emelt fővel, mosolyogva haladt az örök
megsemmisülés felé, mert tudta, hogy ezzel megmenti azt a lányt. Senki sem
értette, hogyan lehetnek ilyen érzései démonként. Mindenki rezzenéstelen arccal
nézte végig a haláltusáját, mint egy bűnösét, aki megérdemelten vezekel a
tetteiért. Én viszont... valójában a kezdetektől irigy voltam arra a
pillanatnyi, lehetetlen boldogságukra, mert nekem nem adatott meg, hogy effélét
érezzek. Milyen nevetséges... – szélesedett ki mosolya, miközben néhány előreomló,
hosszú fekete tincsét füle mögé tűrte. – Most pedig újra itt egy démon a
lehetetlen szerelmével. Persze, te ezt biztos nem érted, de nem is fontos – pillantott
fel a másik sötéten fénylő szemeibe. - Menj csak a dolgodra nyugodtan, a
többiek már biztosan keresnek.
Donghae
ajkai közé keskeny rést szült a hangtalan döbbenet. Próbálta megérteni a
hallottakat, mégis csak egyetlen lehetséges válasz szólalt meg újra és újra a
fejében:
-
Nektek tényleg elment az eszetek. De tegyetek belátásotok szerint, én
teljesítettem a megbeszélteket. – Megcsóválta a fejét, majd ellenőrzés gyanánt előhúzott
zsebéből egy ugyanolyan, világoskék nedűvel megtöltött üvegcsét, mint ami
Heechulnál lapult, azután vissza is csúsztatta azt. Szinte szánakozva tekintett
végig az ottmaradók mindegyikén, végül felvette démoni alakját, s egyre
halkuló, puha léptekkel indult el a barlangból kifelé, a tompán vöröslő fény
irányába.
***
Eközben
a földi világban azok az élénksárga falak ezúttal kétségbeesett zokogás
hangjait voltak kénytelenek rendületlen mozdulatlansággal hallgatni. A padlón
remegve térdelt Kibum, akinek sírástól vöröslő orcáin újabb és újabb fénylő
csíkokat hagytak a végigrohanó könnycseppek. Szárnytollai erőtlenül hajoltak meg
a parkettához nyomódva, miután hiába igyekezett ezekkel is elszakítani magát a
talajtól.
Eunhyuk
vele szemben állt, kissé előredőlve, mintegy védőn kitárva saját szárnyait, erősen
szorítva kezeivel a másik karjait. Nem hagyta annak testét kiszabadulni,
bármilyen fájdalmas erőszakossággal igyekezett is amaz, hogy felkeljen a
földről, és maga is belépjen az átjáróba.
-
Sosem jártál ott, nem tudsz utánuk menni – nézett szemei helyett a világoskék
ég végtelenébe Eunhyuk, miközben erővel összeszorított ajkai remegni kezdtek
elfojtott könnyei súlya alatt.
- De
akkor... el kell mennünk Teukért, és utána...
- Nem
lehet, Kibum, nem mehetünk oda.
- De
muszáj, nem veszthetem el őt is! Engedj már el! – rángatózott a vörös hajú,
amennyire csak erejéből telt, majd mikor az átjáró tölcsérje bezárulva szertefoszlott
a levegőben, összeszorított szemekkel hanyatlott a másik mellkasára.
Az én
hibám, nem vigyáztam rá eléggé – visszhangzott fejében újra és újra ugyanaz a
mondat; ujjai erőtlenül koppantak a hideg padlóra, miután Eunhyuk elengedte
karjait.
*
Újra a
Kert egyik igéző szépségű tavacskájának partján üldögéltek, hallgatva, ahogy a
langyos szellő az ágak között motoz, megszólaltatva levélhangszereit. Az
énekesmadarak sokszínű, többszólamú csicsergésével teljessé váló hangverseny
azonban ezúttal mintha még fájdalmasabbá tett volna mindent a három, fehéren
ragyogó alak számára, akik egymás elgyötört arca helyett sajátjuk hullámzó
tükörképét figyelték a víztükör felszínén.
- Én
tehetek róla. El kellett volna bújnom valahogy abban a szobában. Igazából
elengednem se lett volna szabad egyedül. Már biztosan ott térdel Lucifer előtt...
– Kibum szinte suttogta a szavakat a tiszta vízfelszínből őt figyelő önmagának.
Könnyei már elapadtak, szárazon vöröslő szemekkel meredt az itt ott felcsillanó,
áttetsző víztükörre.
-
Ebben nem lehetünk biztosak. Az a démon valahogy más, az energiájából hiányzik
a pusztításvágy. Ha tehetném... ha tudnám, én...
- Ne
is gondolj erre, Teuk. A negatív energia központjába küldeni az elméd egyenlő
lenne az öngyilkossággal – pillantott fel rá Eunhyuk.
A
következő pillanatban azonban nyakát előrenyújtva meredt a tó túlpartján
felbukkanó narancssárgás átjáróra. – Ez meg... ?
-
Lehet, hogy... ? – Kibum rögvest felpattant ültéből, s az üdezöld fűben közvetlenül
az örvény mellé sietett.
- Igen,
ez ő. – Leeteuk sugárzó mosollyal húzódott maga is közelebb a színes fény forrásához.
- Taemin,
te... ? – Kibum szavai elakadtak, amint megpillantotta társát, aki láthatóan
kissé sápadt, mégis sértetlen volt. Azonnal magához szorította őt, olyan
erősen, hogy a szőke hajú alig kapott levegőt. – Te élsz, és nem vagy démon –
eredtek el Kibum könnyei, beleszívódva a másik hamuszemcséktől itt-ott szürkéllő
ingébe, mely lassan hófehérre színeződött.
- Te
pedig képes lettél volna utánam indulni... – nyitotta ki egy pillanatig lehunyt
szemeit Taemin, majd kissé eltávolodva a vörös hajútól, annak borostyánszínbe
vont íriszeibe pillantott. – Nem is érdemlem meg, hogy ilyen társaim legyenek –
vetette tekintetét most kissé hátrafordulva Eunhyukra, aki kérdőn nézett vissza
rá.
- Hogy
érted ezt?
- Úgy,
hogy én... – tett egy lépést hátrafelé a puha fűben, miközben lesütötte
szemeit. – Igazából azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek. Jonghyunnal
szeretnék maradni... a Földön.
- Hogy
micsoda?
Kibum
számára ez a hír olyan volt, mintha egy fagyasztó gömbbel vágták volna fejbe. Hisz’
a kezdetektől abban a hitben ringatta magát, hogy Taemin vele marad, és úgy
találkozgat majd szerelmével titokban a Földön, ahogy ő szokott a halandó
lányokkal.
- Nem
örökre búcsúzom, minden naplementekor a parton foglak várni. Kibum, én... el
sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked minden percért, amit a
társadként tölthettem. Mindig is úgy óvtál, mintha a testvérem lennél, és ti is...
– fordult ekkor a másik két angyal felé. - Nélkületek nem sikerülhetett volna.
- Jól
átgondoltad ezt a döntést, Taemin? Ha elszöksz vele, mindketten kitaszítottak
lesztek, és egy örökkévalóságig menekülnötök kell majd. Megpróbálhattok
beolvadni a földiek közé, de te magad is jól tudod, mennyire kockázatos bennük
megbízni.
-
Igen, már döntöttem – húzták különös félmosolyra száját egymásnak ellentmondó
érzései. – Tudom, hogy az lett volna a legbölcsebb, ha kiverem őt a fejemből,
és kötelességtudó angyal módjára úgy teszek, mintha semmi sem történt volna,
de... – nézett fel Eunhyukra. – Most értettem meg, hogy ő volt az, aki mindig
is hiányzott, aki után sóvárogtam minden reggel és minden este, ahányszor csak
a földi Napra pillantottam. De most... mennem kell, mert a démonok bármelyik
pillanatban keresni kezdhetik őt – fordult most Kibum felé. – Ne felejtsd el, minden
földi naplementekor várni foglak – pillantgatott társa csillogó szemeibe,
akinek ajkai enyhe mosolyra görbültek, s fejével bólintva egyezett bele Taemin
döntésébe.
- Várj
még, adnom kell neked valamit, mielőtt elmennél – állította meg a szőke hajút Leeteuk
, aki már előrenyújtotta a kezét, hogy előhívjon egy átjárót.
Mindhárman
csendben figyelték, míg az előbbi összezárt tenyereit lehunyt szemei elé emelte,
s így tartotta őket néhány másodpercig, majd leengedve őket odalépett
Taeminhez. – Ez megvéd majd titeket a démoni látók erejétől. Ha rajtatok van,
láthatatlanokká váltok a számukra – tárta ki két tenyerét Taemin előtt,
melyekben egy-egy vékony, fehéren ragyogó szalag tündökölt, majd az egyiket
gondosan társa csuklójára csomózta.
-
Köszönöm – ölelte át őt a szőke hajú, miután eltette a másik szalagot, búcsúzásukhoz
pedig kisvártatva Kibum is csatlakozott. Eunhyuk higgadtan lépett maga is
közelebb három társához, s bár magának sem vallotta volna be, valójában kevés
választotta el attól, hogy ő is elérzékenyüljön.
Taemin
még utoljára végigtekintett mindhármukon, miután nyitott egy átjárót;
pillantása néhány röpke másodpercig elidőzött a kristálytiszta víztükrön, az
évezredes fák magasba nyúló törzsén és lágyan remegő koronáján, majd utoljára a
tüdejébe szippantva a Kert életteli levegőjét elhagyta világát.
***
Lucifer
sötétlő tróntermének falain ezúttal hátborzongató, reszelős kacagás cikázott
végig, az előtte térdeplő sötét alak mégis rendületlen maradt.
-
Szóval a második kísérletünk is kudarcba fulladt. A halandók szerelme nem
vegyül az energiánkkal, hanem kioltja azt, olyannyira erős, hogy megakadályoz
minket abban, hogy egy démont beépítsük az angyalok közé. Hihetetlen... – A
rideg kacaj újra felhangzott, s az átlátszatlan, fekete lepel alól előtűnt
néhány szürke, a fojtó levegőben cseppfolyósan vonagló ujj, melyek kígyóként
tekergőzve fonódtak össze. – Nincs több vesztegetni való idő, rögvest hozzátok
elém őket.
-
Igenis, uram - hajtotta egy röpke pillanatig engedelmesen mélyebbre a fejét
Minho, mielőtt elbúcsúzott volna urától, kifelé fordulva azonban
jelentőségteljes pillantásokat váltott az egyik benn őrködő társával, aki nem
sokkal később maga is engedélyt kért Lucifertől a távozásra, s az előbbi után
indult.
***
A földi
világ napkorongja eközben hasonlóan narancssárga színűre pingálta maga körül az
eget, szétfolyva a tenger folyton hullámzó víztükrén is, amilyen a lassan
összeszűkülő átjáróé volt. A part menti pálmafák levelei lágyan ringatóztak a
vízillatú szellőben, mely élvezettel szaladt keresztül a fehér, majd a fekete
szárnytollak közt, s megfordulva a két lény hajába is belekapott.
Az
angyal és a démon az egyik fatörzsnek dőlve ültek egymás mellett a hűs
homokban, ujjaikat összekulcsolva, hallgatva a természetet. Óráknak tűnő percek
teltek el így, szótlanul; mert igazán egyikük sem tudta, mit mondhatnának a másiknak.
-
Taemin? – szólalt meg végül elsőként a démon, mire az említett kíváncsian
fordította felé a fejét. – Én... még mindig alig tudom elhinni, hogy te vagy.
Jonghyun
mosolyát mintha egy újabb szellő hintette volna arcára, egyúttal arra késztetve,
hogy pilláit is lesüsse. Már emlékezett az érzésre, mely ugyanúgy a hatalma alá
vonta minden érzékét, minden porcikáját, azt viszont nem tudta, hogyan is
mutathatná meg a másiknak mindezt, hisz’ még mindig csak néhány apróságot volt
képes felidézni közös múltukból, démonként pedig csak a pusztításhoz értett.
Hirtelen
azonban elméjébe furakodott álmának az a pár képkockája, mely a puha párnák
közt játszódott, s a langyos esti levegő egyszeriben jéghidegnek hatott ahhoz a
forrósághoz képest, ami bensőjében támadt. Csupán néhány röpke másodperc volt,
mégis olyannyira lekötötte figyelmét a látvány elhessegetésére tett kísérlete,
hogy közben észre sem vette, ahogy Taemin arca egyre közelebb kerül az övéhez.
-
Démonként te... A szíved fagyos, ezért nem érzel semmit, ugye? – pillantott sötét
szemeibe vágyakozón az angyal.
- Ez
nem így van. – Jonghyun nem gondolkodott tovább, erősen megragadta a másik
csuklóját, s tenyerét mellkasára tapasztotta.
Észre
sem vette, hogy hosszú körmei felsértették Taemin porcelánbőrét, aki az első
pillanatban felszisszent, de mielőtt még felocsúdhatott volna a meglepődésből,
amit a démon dobálózó szívének érzése okozott, előtte is megjelent az a bizonyos
jelenet a másik álmából.
Nagyot
nyelve tért vissza valóságába, s zavartan szakította el egy pillanatra tekintetét
Jonghyunétól. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen, ijesztő és vonzón hívogató az
érzés, mely eluralkodott testén; tenyere még mindig a másik mellkasán pihent, ő
pedig ráébredt, hogy minden porcikájával érezni akarja annak közelségét.
- A
szíved... – nézett újra a démon szemeibe, s egyszeriben úgy tűnt számára, hogy
a kimondásra váró szavak mindörökre ott ragadtak nyelve hegyén.
- Kiolvasztottad.
– Jonghyun pillantásai végigsiklottak az angyal tündöklő arcán, s úgy érezte, a
hívogatóan telt, rózsaszín ajkak is épp ugyanannyira áhítoznak az érintésekre,
akár az övéi.
Hirtelen
meggondolatlansággal harapott rá Taemin alsó ajkára, miután megízlelte azt,
mire a másik egy tompa dünnyögéssel nyugtázta a pillanatnyi fájdalmat. – Sajnálom.
– húzódott el tőle a démon zihálva, amint megérezte szájában kiserkenő vérének
fémes ízét.
- Semmi
baj. – Az angyal íriszei aprókat pislogva vesztek el az övéiben; gyengéd
simogatásokkal folytatta a csókot, átkarolva a démon derekát, aki ezután óvatos
odafigyeléssel igyekezett megfékezni ösztönös vadságát.
Egyikük
sem tudhatta, mit tartogat számukra a holnap; egyetlen dolog volt csupán
bizonyos számukra, mely olyan ragyogón világított felettük, akár a napfény: Bármerre
visz is az út, együtt mennek majd tovább rajta.
...Ézemi...
Hjajjj mááár.... annyira édes Jonghyun, ahogy védi Taemint, hogy most szívesen lennék a helyében.Imádom ezt a pasit, és mindig is szeretni fogom :) Taemin is ... olyan boldog voltam, amikor visszatért Kibumékhoz, de megint majdnem elsírtam magam, ahogy elképzeltem, hogy elköszön tőlük. Szegény Keyt annyira sajnáltam, majdnem meghasadt érte a szívem :( Leeteuk pedig nagyon rendes volt, hogy ilyen ,,ajándékot" adott Taeminéknek, hogy megvédje őket. Egyszerűen fantasztikus volt ez a rész is. Az is, hogy Jonghyun szívét felolvasztotta Taemin, annyira ahhh.... megdobbant a kicsi szívem tőle *-* Imádom, és nem hiszem el, hogy vége lesz. Ez is sikeresen belopta magát a kedvencek kategóriába <3
VálaszTörlésAnnyira imádom, hogy így szereted őket, és pont azok a részek fogtak meg, amelyeket hangsúlyosnak szántam. *-*
TörlésHogy miért volt képes Taemin felolvasztani Jonghyun szívét, azt még részletezni fogom a befejezésben. :-)
Jaaj, tudod, mennyire szeretem írni, és milyen jólesnek a kommenteid, de közben nagyon várom már, hogy befejezzem, mert mindegyik rész egy újabb kihívás. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik neked, és továbbra is hálás vagyok a biztatásodért. <3 :*
Miután elolvastam a Szeress úgy, ahogy csak te tudsz c. írásodat, muszáj volt elolvasni a hozzá tartozó ficit! Nagyon, nagyon élveztem!! Fantasztikusan írsz! A történet minden pillanatát láttam magam előtt! Köszönöm az élményt!!! :D (Lesz még folytatása, vagy ez a 6. rész volt a vége? Szívesen olvasnám még tovább és tovább és....)
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm! *-* Az pedig külön öröm nekem, ha ilyen részletesen el tudtad képzelni, ugyanis pont ezt szerettem volna elérni ebben a ficiben. :)
TörlésIgen, készülőben van a befejező része - a vázlat megvan -, már csak neki kellene állni begépelni és bővebben kifejteni... :)
Köszönöm, hogy írtál, nagyon sokat jelent! *-*