Túl világokon (JongTae) 6.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Jonghyun számára mintha megállt volna az idő néhány röpke, mégis ólomsúlyúnak tetsző másodpercre. Az angyalok egyre közeledő szárnycsapásai elhalkultak, az élénksárga falak színtelenné váltak, célja, tettei, félelmei elpárologtak, mintha nem is lettek volna.

Karjai remegve tartották az angyal tehetetlen, s oly sebezhetőnek tűnő testét. Abban a pár pillanatmorzsában csak Taemin létezett és ő; hiába állt a tűzvonalban, hiába reszkettek lábai, hisz’ szürke bőréhez egyre nagyobb foltban tapadt fekete gúnyája, ahol a kiserkenő vér bordóra színezte azt.

- Meg akarsz halni? Hozd már végre! – kiáltott fel idegesen a sötétbarna hajú démon, miután viszonozta a két angyal támadását, akik már a párkány szélénél repdestek, fedezékül használva egy magas fa ágait.

Jonghyun ekkor eszmélt fel kábulatából. A fény felé tekintve hívott elő maga is egy vöröslő energiagömböt, majd kihasználva a pillanatnyi tűzszünetet, társa mellé lépett. Ekkor a másik is felegyenesedett, s két utolsó lökettel biztosított maguknak egérutat, míg bele nem olvadtak a narancsosan örvénylő ködtölcsérbe.

***

Az a nyirkos, szürke falú barlang, mely a Mélység egyik vöröslő hegyoldalának rejtekében pihent, ezúttal a szürke hajú démon szuszogása helyett társa önmagával folytatott párbeszédének lehetett tanúja. Heechul idegesen lépdelt fel-alá; tisztában volt Jonghyun képességeivel és erejével, s démon lévén nem hitt az elméjére súlyos, hideg ködfelhőként nehezedő rossz előérzetekben sem, mégis képtelen volt megnyugodni.

- Na végre! – fordult a következő pillanatban a semmiből előbukkanó örvény felé, a hirtelen mosoly azonban épp olyan gyorsan tűnt el arcáról, ahogy megjelent.

Jonghyun karjaiban ájultan, ernyedten lógó tagokkal feküdt a világosszőke hajú, fehér öltözetű angyal, azonban láthatóan ő is alig állt a lábán, mintha csak mellette álló társa támasztotta volna, hogy ne essen össze. – Mi történt? – lépett oda Heechul a szürke hajúhoz, akinek valóban a másik segítségére volt szüksége, hogy járni tudjon. – Add csak – nyúlt Taemin felé a hosszú hajú, Jonghyun azonban óvón fonta még szorosabban az angyal köré karjait.

- Nem... – lehelte, majd elszakadva társa támaszától, óvatosan leeresztette a földre. Arra azonban már nem volt ereje, hogy fel is keljen onnan; lábai erőtlenül csuklottak össze, s szinte lerogyott az angyal teste mellé, mégsem vette le róla a szemeit. Heechul ekkor vette észre a hátából kiálló csillogó fémet.

- Nem az én hibám, hanem az övé – emelte maga elé kezeit védekezőn a harmadik, amint az előbbi vádló tekintete találkozott az övével. - Megtámadtak minket, ő pedig úgy óvta ezt az átkozott angyalt, hogy a saját testével fogta fel a tőrt. Még azt sem engedte, hogy megbénítsam, szóval nem ártana, ha megkötöznétek.

- El kell... el kell őt vinni innen – nyögte közben Jonghyun, aki fájdalmai és vérvesztesége dacára rendíthetetlenül igyekezett őrködni a szőke hajú felett.

A következő pillanatban azonban, mire Heechul odalépett hozzá, eddig felemelt feje ernyedten billent lefelé; elvesztette eszméletét. A másik sietve leguggolt mellé, majd hosszú körmével óvatosan végigszaggatta a vértől ázott anyagot, hogy a sebhez férhessen.

- Azt hiszem, jobb is, hogy elájultál... – motyogta, majd ujjaival óvatosan ráfogott a félig rászáradt vértől ragacsos tapintású tőrre, s szemeit összeszorítva kirántotta azt a szétroncsolt szövetek közül, azután félredobta.

Közben társa is közelebb lépett, és csendben fintorogva figyelte munkálkodását, amint átnyúlva Joghyun teste felett, megfogta az angyal földön pihenő kézfejét, s egyenesen a seb fölé emelte. Felhasította Taemin egyik ujjbegyét, és mereven nézte a kiserkenő cseppeket, melyek a seb felszínére érkezve apró gyöngyökként álltak meg gurulásukban, mintha csak higanycseppek lennének.

Egyre sűrűsödtek, közelebb és közelebb kúsztak egymáshoz, míg végül egyetlen örvénylő masszává álltak össze, miközben a színük vörösből lassanként halványkékre változott. Szétszéledtek a seb felszínén, olyan formán, ahogyan a tojásfehérje teszi a forró olajban, s elkezdtek beszívódni a vérszínű szövetek közé.

- Segítenél, Donghae?- nézett fel ekkor társára Heechul, aki kelletlenül fújtatott, majd a két fekvő lábain keresztüllépve az angyal mellé guggolt.

Az előbbi előhúzott a zsebéből egy üvegcsét, s a megszólított felé nyújtotta, aki vonakodva bár, de átvette azt. Kihúzta a dugót a tetejéből, majd megtartotta a levegőben, Taemin kézfeje alatt, miközben Heechul az angyal egy másik ujjbegyén ejtett vágást feketén ragyogó körmével.

- Ti meg mit... csináltok? – kapta fel a fejét magához térve Jonghyun, aki a fájdalomtól felszisszenve, mégis erősen markolt rá a hosszú hajú csuklójára.

- Épp megmentenélek, ha hagynád.

- De... nem lett volna szabad...

- Ez már nevetséges. Esetleg párnát nem akarsz készíteni a feje alá? – fordította el a fejét szájhuzigálva Donghae.

- El kell innen mennünk, rosszul lesz, ha itt tér magához – engedte el lassan társa csuklóját a szürke hajú.

- Mit beszélsz? Nem arról volt szó, hogy csak ki akarod faggatni? Ahhoz mégis miért kell, hogy jól érezze magát? – Donghae egy hirtelen mozdulattal elemelte az üvegcsét, majd zsebéből előhúzva a dugóját, elzárta annak nyílását.

- Sajnálom, Jonghyun, de igazat kell adnom neki. Nem értem, mi szükség lenne erre. – Heechul leeresztette az angyal karját, majd kezét a világoskéken pislákoló folyadékért nyújtotta, amit végül a zsebébe rejtett.

- Nem viszem őt Lucifer elé, sem most, sem később – szólt határozottan a szürke hajú, még mindig remegő kezével végigsimítva Taemin lágyan emelkedő vállán. - Ő az, akit mindig is kerestem, érted? - A fájdalom újra összeszorította arcizmait, ahogy kissé megemelte a fejét, hogy Heechul értetlenül csillogó szemeibe tekinthessen.

Társa ajkait ekkor pillanatnyi, kósza mosolyra húzták az előtte felbukkanó emlékképek.

- Igazából... valahogy sejtettem, hogy így lehet. Az angyalok ilyen szempontból pont olyanok, mint az emberek: a szerelem elfeledteti velük a szabályaikat. – Összeszűkült szemekkel tekintett előbb az angyal arcára, majd pár pillanatig elmerült a barlang szájánál beférkőző gyér, vöröses fényben fürödve szálldosó hamuszemcsék látványában.

- Mégis miket hordtok itt össze?! Szerelem? – emelte testét álló helyzetbe Donghae, s az eddiginél is értetlenebb kifejezésre húzódtak szürkén csillogó arcának barázdái.

- Igen, az... A szerelem volt az, ami Hangenget is megváltoztatta; ami olyan elemi erővel lángolt benne, hogy emelt fővel, mosolyogva haladt az örök megsemmisülés felé, mert tudta, hogy ezzel megmenti azt a lányt. Senki sem értette, hogyan lehetnek ilyen érzései démonként. Mindenki rezzenéstelen arccal nézte végig a haláltusáját, mint egy bűnösét, aki megérdemelten vezekel a tetteiért. Én viszont... valójában a kezdetektől irigy voltam arra a pillanatnyi, lehetetlen boldogságukra, mert nekem nem adatott meg, hogy effélét érezzek. Milyen nevetséges... – szélesedett ki mosolya, miközben néhány előreomló, hosszú fekete tincsét füle mögé tűrte. – Most pedig újra itt egy démon a lehetetlen szerelmével. Persze, te ezt biztos nem érted, de nem is fontos – pillantott fel a másik sötéten fénylő szemeibe. - Menj csak a dolgodra nyugodtan, a többiek már biztosan keresnek.

Donghae ajkai közé keskeny rést szült a hangtalan döbbenet. Próbálta megérteni a hallottakat, mégis csak egyetlen lehetséges válasz szólalt meg újra és újra a fejében:

- Nektek tényleg elment az eszetek. De tegyetek belátásotok szerint, én teljesítettem a megbeszélteket. – Megcsóválta a fejét, majd ellenőrzés gyanánt előhúzott zsebéből egy ugyanolyan, világoskék nedűvel megtöltött üvegcsét, mint ami Heechulnál lapult, azután vissza is csúsztatta azt. Szinte szánakozva tekintett végig az ottmaradók mindegyikén, végül felvette démoni alakját, s egyre halkuló, puha léptekkel indult el a barlangból kifelé, a tompán vöröslő fény irányába.

***

Eközben a földi világban azok az élénksárga falak ezúttal kétségbeesett zokogás hangjait voltak kénytelenek rendületlen mozdulatlansággal hallgatni. A padlón remegve térdelt Kibum, akinek sírástól vöröslő orcáin újabb és újabb fénylő csíkokat hagytak a végigrohanó könnycseppek. Szárnytollai erőtlenül hajoltak meg a parkettához nyomódva, miután hiába igyekezett ezekkel is elszakítani magát a talajtól.

Eunhyuk vele szemben állt, kissé előredőlve, mintegy védőn kitárva saját szárnyait, erősen szorítva kezeivel a másik karjait. Nem hagyta annak testét kiszabadulni, bármilyen fájdalmas erőszakossággal igyekezett is amaz, hogy felkeljen a földről, és maga is belépjen az átjáróba.

- Sosem jártál ott, nem tudsz utánuk menni – nézett szemei helyett a világoskék ég végtelenébe Eunhyuk, miközben erővel összeszorított ajkai remegni kezdtek elfojtott könnyei súlya alatt.

- De akkor... el kell mennünk Teukért, és utána...

- Nem lehet, Kibum, nem mehetünk oda.

- De muszáj, nem veszthetem el őt is! Engedj már el! – rángatózott a vörös hajú, amennyire csak erejéből telt, majd mikor az átjáró tölcsérje bezárulva szertefoszlott a levegőben, összeszorított szemekkel hanyatlott a másik mellkasára.

Az én hibám, nem vigyáztam rá eléggé – visszhangzott fejében újra és újra ugyanaz a mondat; ujjai erőtlenül koppantak a hideg padlóra, miután Eunhyuk elengedte karjait.

*

Újra a Kert egyik igéző szépségű tavacskájának partján üldögéltek, hallgatva, ahogy a langyos szellő az ágak között motoz, megszólaltatva levélhangszereit. Az énekesmadarak sokszínű, többszólamú csicsergésével teljessé váló hangverseny azonban ezúttal mintha még fájdalmasabbá tett volna mindent a három, fehéren ragyogó alak számára, akik egymás elgyötört arca helyett sajátjuk hullámzó tükörképét figyelték a víztükör felszínén.

- Én tehetek róla. El kellett volna bújnom valahogy abban a szobában. Igazából elengednem se lett volna szabad egyedül. Már biztosan ott térdel Lucifer előtt... – Kibum szinte suttogta a szavakat a tiszta vízfelszínből őt figyelő önmagának. Könnyei már elapadtak, szárazon vöröslő szemekkel meredt az itt ott felcsillanó, áttetsző víztükörre.

- Ebben nem lehetünk biztosak. Az a démon valahogy más, az energiájából hiányzik a pusztításvágy. Ha tehetném... ha tudnám, én...

- Ne is gondolj erre, Teuk. A negatív energia központjába küldeni az elméd egyenlő lenne az öngyilkossággal – pillantott fel rá Eunhyuk.

A következő pillanatban azonban nyakát előrenyújtva meredt a tó túlpartján felbukkanó narancssárgás átjáróra. – Ez meg... ?

- Lehet, hogy... ? – Kibum rögvest felpattant ültéből, s az üdezöld fűben közvetlenül az örvény mellé sietett.

- Igen, ez ő. – Leeteuk sugárzó mosollyal húzódott maga is közelebb a színes fény forrásához.

- Taemin, te... ? – Kibum szavai elakadtak, amint megpillantotta társát, aki láthatóan kissé sápadt, mégis sértetlen volt. Azonnal magához szorította őt, olyan erősen, hogy a szőke hajú alig kapott levegőt. – Te élsz, és nem vagy démon – eredtek el Kibum könnyei, beleszívódva a másik hamuszemcséktől itt-ott szürkéllő ingébe, mely lassan hófehérre színeződött.

- Te pedig képes lettél volna utánam indulni... – nyitotta ki egy pillanatig lehunyt szemeit Taemin, majd kissé eltávolodva a vörös hajútól, annak borostyánszínbe vont íriszeibe pillantott. – Nem is érdemlem meg, hogy ilyen társaim legyenek – vetette tekintetét most kissé hátrafordulva Eunhyukra, aki kérdőn nézett vissza rá.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy én... – tett egy lépést hátrafelé a puha fűben, miközben lesütötte szemeit. – Igazából azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek. Jonghyunnal szeretnék maradni... a Földön.

- Hogy micsoda?

Kibum számára ez a hír olyan volt, mintha egy fagyasztó gömbbel vágták volna fejbe. Hisz’ a kezdetektől abban a hitben ringatta magát, hogy Taemin vele marad, és úgy találkozgat majd szerelmével titokban a Földön, ahogy ő szokott a halandó lányokkal.

- Nem örökre búcsúzom, minden naplementekor a parton foglak várni. Kibum, én... el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked minden percért, amit a társadként tölthettem. Mindig is úgy óvtál, mintha a testvérem lennél, és ti is... – fordult ekkor a másik két angyal felé. - Nélkületek nem sikerülhetett volna.

- Jól átgondoltad ezt a döntést, Taemin? Ha elszöksz vele, mindketten kitaszítottak lesztek, és egy örökkévalóságig menekülnötök kell majd. Megpróbálhattok beolvadni a földiek közé, de te magad is jól tudod, mennyire kockázatos bennük megbízni.

- Igen, már döntöttem – húzták különös félmosolyra száját egymásnak ellentmondó érzései. – Tudom, hogy az lett volna a legbölcsebb, ha kiverem őt a fejemből, és kötelességtudó angyal módjára úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, de... – nézett fel Eunhyukra. – Most értettem meg, hogy ő volt az, aki mindig is hiányzott, aki után sóvárogtam minden reggel és minden este, ahányszor csak a földi Napra pillantottam. De most... mennem kell, mert a démonok bármelyik pillanatban keresni kezdhetik őt – fordult most Kibum felé. – Ne felejtsd el, minden földi naplementekor várni foglak – pillantgatott társa csillogó szemeibe, akinek ajkai enyhe mosolyra görbültek, s fejével bólintva egyezett bele Taemin döntésébe.

- Várj még, adnom kell neked valamit, mielőtt elmennél – állította meg a szőke hajút Leeteuk , aki már előrenyújtotta a kezét, hogy előhívjon egy átjárót.

Mindhárman csendben figyelték, míg az előbbi összezárt tenyereit lehunyt szemei elé emelte, s így tartotta őket néhány másodpercig, majd leengedve őket odalépett Taeminhez. – Ez megvéd majd titeket a démoni látók erejétől. Ha rajtatok van, láthatatlanokká váltok a számukra – tárta ki két tenyerét Taemin előtt, melyekben egy-egy vékony, fehéren ragyogó szalag tündökölt, majd az egyiket gondosan társa csuklójára csomózta.

- Köszönöm – ölelte át őt a szőke hajú, miután eltette a másik szalagot, búcsúzásukhoz pedig kisvártatva Kibum is csatlakozott. Eunhyuk higgadtan lépett maga is közelebb három társához, s bár magának sem vallotta volna be, valójában kevés választotta el attól, hogy ő is elérzékenyüljön.

Taemin még utoljára végigtekintett mindhármukon, miután nyitott egy átjárót; pillantása néhány röpke másodpercig elidőzött a kristálytiszta víztükrön, az évezredes fák magasba nyúló törzsén és lágyan remegő koronáján, majd utoljára a tüdejébe szippantva a Kert életteli levegőjét elhagyta világát.

***

Lucifer sötétlő tróntermének falain ezúttal hátborzongató, reszelős kacagás cikázott végig, az előtte térdeplő sötét alak mégis rendületlen maradt.

- Szóval a második kísérletünk is kudarcba fulladt. A halandók szerelme nem vegyül az energiánkkal, hanem kioltja azt, olyannyira erős, hogy megakadályoz minket abban, hogy egy démont beépítsük az angyalok közé. Hihetetlen... – A rideg kacaj újra felhangzott, s az átlátszatlan, fekete lepel alól előtűnt néhány szürke, a fojtó levegőben cseppfolyósan vonagló ujj, melyek kígyóként tekergőzve fonódtak össze. – Nincs több vesztegetni való idő, rögvest hozzátok elém őket.

- Igenis, uram - hajtotta egy röpke pillanatig engedelmesen mélyebbre a fejét Minho, mielőtt elbúcsúzott volna urától, kifelé fordulva azonban jelentőségteljes pillantásokat váltott az egyik benn őrködő társával, aki nem sokkal később maga is engedélyt kért Lucifertől a távozásra, s az előbbi után indult.

***

A földi világ napkorongja eközben hasonlóan narancssárga színűre pingálta maga körül az eget, szétfolyva a tenger folyton hullámzó víztükrén is, amilyen a lassan összeszűkülő átjáróé volt. A part menti pálmafák levelei lágyan ringatóztak a vízillatú szellőben, mely élvezettel szaladt keresztül a fehér, majd a fekete szárnytollak közt, s megfordulva a két lény hajába is belekapott.

Az angyal és a démon az egyik fatörzsnek dőlve ültek egymás mellett a hűs homokban, ujjaikat összekulcsolva, hallgatva a természetet. Óráknak tűnő percek teltek el így, szótlanul; mert igazán egyikük sem tudta, mit mondhatnának a másiknak.

- Taemin? – szólalt meg végül elsőként a démon, mire az említett kíváncsian fordította felé a fejét. – Én... még mindig alig tudom elhinni, hogy te vagy.

Jonghyun mosolyát mintha egy újabb szellő hintette volna arcára, egyúttal arra késztetve, hogy pilláit is lesüsse. Már emlékezett az érzésre, mely ugyanúgy a hatalma alá vonta minden érzékét, minden porcikáját, azt viszont nem tudta, hogyan is mutathatná meg a másiknak mindezt, hisz’ még mindig csak néhány apróságot volt képes felidézni közös múltukból, démonként pedig csak a pusztításhoz értett.

Hirtelen azonban elméjébe furakodott álmának az a pár képkockája, mely a puha párnák közt játszódott, s a langyos esti levegő egyszeriben jéghidegnek hatott ahhoz a forrósághoz képest, ami bensőjében támadt. Csupán néhány röpke másodperc volt, mégis olyannyira lekötötte figyelmét a látvány elhessegetésére tett kísérlete, hogy közben észre sem vette, ahogy Taemin arca egyre közelebb kerül az övéhez.

- Démonként te... A szíved fagyos, ezért nem érzel semmit, ugye? – pillantott sötét szemeibe vágyakozón az angyal.

- Ez nem így van. – Jonghyun nem gondolkodott tovább, erősen megragadta a másik csuklóját, s tenyerét mellkasára tapasztotta.

Észre sem vette, hogy hosszú körmei felsértették Taemin porcelánbőrét, aki az első pillanatban felszisszent, de mielőtt még felocsúdhatott volna a meglepődésből, amit a démon dobálózó szívének érzése okozott, előtte is megjelent az a bizonyos jelenet a másik álmából.

Nagyot nyelve tért vissza valóságába, s zavartan szakította el egy pillanatra tekintetét Jonghyunétól. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen, ijesztő és vonzón hívogató az érzés, mely eluralkodott testén; tenyere még mindig a másik mellkasán pihent, ő pedig ráébredt, hogy minden porcikájával érezni akarja annak közelségét.

- A szíved... – nézett újra a démon szemeibe, s egyszeriben úgy tűnt számára, hogy a kimondásra váró szavak mindörökre ott ragadtak nyelve hegyén.

- Kiolvasztottad. – Jonghyun pillantásai végigsiklottak az angyal tündöklő arcán, s úgy érezte, a hívogatóan telt, rózsaszín ajkak is épp ugyanannyira áhítoznak az érintésekre, akár az övéi.

Hirtelen meggondolatlansággal harapott rá Taemin alsó ajkára, miután megízlelte azt, mire a másik egy tompa dünnyögéssel nyugtázta a pillanatnyi fájdalmat. – Sajnálom. – húzódott el tőle a démon zihálva, amint megérezte szájában kiserkenő vérének fémes ízét.

- Semmi baj. – Az angyal íriszei aprókat pislogva vesztek el az övéiben; gyengéd simogatásokkal folytatta a csókot, átkarolva a démon derekát, aki ezután óvatos odafigyeléssel igyekezett megfékezni ösztönös vadságát.

Egyikük sem tudhatta, mit tartogat számukra a holnap; egyetlen dolog volt csupán bizonyos számukra, mely olyan ragyogón világított felettük, akár a napfény: Bármerre visz is az út, együtt mennek majd tovább rajta.

...Ézemi...