2014. november 9., vasárnap

Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 1.


      Elmentél, de én képtelen vagyok elengedni téged. Az arcom mosolyog, miközben a szívem elviselhetetlenül fáj. Bárcsak én ültem volna ott, akkor a helyeden...
***
Ebben a világban te voltál a mindenem, nem akarom, hogy ennyire szenvedj. Tudom már, miért vagyok itt: segíteni fogok neked.
A történet két szemszögből íródik.
Leeteuk még hónapok elteltével sem tudja túltenni magát szerelme, Heechul halálán. Társai előtt nem mutatja fájdalmát, inkább a munkába temetkezik, s magában őrlődik.
Heechul eközben a Teremtő homályos utasítását követve szellemként visszatér ebbe a világba, és elég különös módot talál arra, hogy kapcsolatba lépjen Leeteukkel...

Megjegyzés: Ez a fici befejezett, öt részes. A további részekre a lap alján tudsz ugrani.

Műfaj: romantikus, fantasy, dráma, humor
Figyelmeztetés: 12+ és yaoi

Újabb koncert. A hatalmas termet betöltik a zafírkék fények, s az elfek sikolyai, a fiúk pedig mosolyognak, mint mindig. Henry és Hyukie egymás szavába vágva adják a rajongók tudtára szeretetüket, mialatt a többiek ragyogó arccal pillantgatnak rájuk a sorban állva, arra várva, mikor következhetnek ők végre.
Sosem hittem semmilyen felsőbb hatalomban, sem a túlvilágban, büszke voltam rá, hogy engem ugyan semmilyen istenbe vetett hit nem akadályoz meg, hogy úgy éljek, ahogy kedvem tartja. Aztán meghaltam, s egy szürke, unalmas világban töltöttem a napjaimat a többi hasonszőrű, se nem jó, se nem rossz lelket szórakoztatva, míg el nem döntik, mi is legyen a sorsom.
Végül találkoztam a Teremtővel. Szánakozva tekintett végig rajtam, mintha tényleg sajnált volna, majd annyit mondott, hogy valaki ezen a világon a segítségemre szorul, ezért visszaküldi a lelkemet egy időre.
Tudni fogod, mi a dolgod.
Nagyon vicces... Ez körülbelül olyan, mint hogy tudni fogod, hogyan mutasd ki a szereteted. Évekbe telt, mire rájöttem, addig pedig rengeteg embert megbántottam. Ennyit mondott, semmi többet, hiába kérdezősködtem, majd itt találtam magam a Földön, a csarnok bejáratánál. Láttam a plakátokat, s hallottam a zenét is; gondolkodás nélkül futottam keresztül mindenen és mindenkin, hogy odajussak hozzájuk.
Hamar észrevettem, hogy az emberek nem látnak, így feltűnés nélkül sétálhattam fel a hatalmas színpadra. S most néhány centire megállva tőle, belenézek azokba a szemekbe, amelyek a világot jelentették nekem, ameddig a része voltam...
Teuk is mosolyog, ahogyan a többiek, én viszont jól látom a szemeiben a fájdalmat. Természetesen ő sem észlel engem, keresztülnéz rajtam, s kezem átcsúszik az övén, ahogy megpróbálom megfogni.
Persze, hisz’ csak egy mihaszna szellem vagyok, a valamikori húsvér emberi lényem semmirekellő maradványa...
Ráébredek, hogy kiabálnom is kár, úgysem hall senki. Némán könnyezve húzom végig ujjaimat újra és újra Teuk arca előtt, mely szinte ragyog a sok hidratálótól és korrektortól, amit rákentek, hogy mindent elfedjenek vele, szemeiben azonban ott tükröződik a szomorúság.
Talán ezért vagyok itt?
Úgy érzem, nem bírom tovább. Kirohanok az épületből, keresztül mindenkin, és csak ordítok.
- Miért? Miért küldtél ide? Hogy lássam, mennyire szenved? Ezzel büntetsz, amiért megtagadtalak? Mi a fenét csináljak, ha nem lát és nem is hall engem? Nem válaszolsz?  - bámulok az égre, kikelve magamból, de nem jön válasz.
- Szüksége van rám. Igen, ezt mondta. Talán ha mellette leszek, valahogyan segíthetek rajta – motyogom magamban a főutcán lődörögve, ahogy akaratlanul is a dormunk felé veszem az irányt.
***
- Ah, olyan régen vártuk már, hogy itthon lehessünk a mi elfjeinkkel. Nagyon hiányoztatok ám nekünk – integet a sikító tömegnek mosolyogva Henry, Hyukie viszont azonnal kiveszi a kezéből a mikrofont, hogy ő is megszólalhasson.
- Szeretünk titeket! Főleg én, Eunhyuk – mutogat magára, mire hatalmas ováció, és Kangin vállba veregetése a jutalma.
Végignézek a fiúkon, és látom, hogy végre újra boldogok. Sorra nyertük a díjakat az elmúlt időben, de ez csak azért történhetett meg, mert mind a munkába temetkeztünk, hogy a csapatunk túlélje Heechul halálát.
Már nyolc hónapja, hogy eltávozott közülünk.
Eleinte együtt sírtunk, sokszor még a színpadon is, az elfekkel együtt. Minden este összegyűltünk a nappaliban, gyertyákat gyújtottunk, és közben beszélgettünk. Kiöntöttük a szívünket egymásnak, s néha neki is, abban reménykedve, hogy valahonnan figyel minket.
Így vészelte át a csapatunk ezeket az időket. Láttam, hogy a fiúk lassan elfogadják az elfogadhatatlant, ezért úgy éreztem, ettől kezdve csak ártanék nekik azzal, ha újra és újra eszükbe juttatom.
Nekem azonban a mai napig ő a legelső gondolatom, amint reggel kinyitom a szemeimet, és a legutolsó, mielőtt álomra hajtom a fejem. Néha titkon még mindig abban reménykedem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, s amikor felébredek, ő majd ott fekszik mellettem, ahogy mindig.
***
A dorm üresen tátongva engedi, hogy a napsugarak az ablaküvegeken keresztül behatoljanak falai közé.
Persze, hiszen még nem értek haza...
Újra könnyek szöknek szemeimbe, amint az előtérbe lépve megpillantom a többi között Teuk hófehér papucsát, melyet még tőlem kapott. Leguggolok, de ujjaim ugyanúgy szaladnak keresztül a puha anyagon, ahogy az ő bőrén.
Eszembe jut, mennyire nem szerette, amikor az érzékeny lábujjait csókolgattam; mindig el akarta húzni őket, s olyan hangon sikoltozott, akár egy kislány.
Könnyeim a padlóra hullnak, mégsem hagynak foltot rajta. Szipogva dörzsölöm le őket arcomról, mielőtt azonban felemelkednék, keserves nyávogás csapja meg a fülem.
- Heebum! – kapom fel a fejem, ő pedig odaszalad hozzám, s a lábamhoz dörgölőzik. – Te... látsz engem? És hogyan érezhetlek? – nézegetem kezeimet, majd magamhoz szorítom őt, miközben állásba tornászom magam.  – Annyira szeretlek. Bárcsak engem is láthatna, ahogy téged. Bárcsak enyhíteni tudnám valahogy a fájdalmát – sírom fülébe, ahogy magamhoz ölelem.
Becsukom a szemem, s egy pillanatra úgy érzem, mintha egybeolvadnánk. A következő pillanatban azonban fejem a kemény padlón koppan.
Hogy estem el? – Próbálnék megszólalni, de nem jön ki hang a torkomon. – Heebum, menj arrébb, nem szeretnék rád lépni – lököm meg a lábát, de nem akarok hinni a szememnek; az ő szürke lába ugyanis hozzám tartozik, ahogyan a másik is, amelyikkel az előbb arrébb toltam.
Idegesen forgatom szemeim előtt az idegen végtagokat, s ekkor veszem észre, hogy a folyosó vége homályba vész szemeim előtt, ráadásul a színek nagy részét sem érzékelem. Ami viszont azonnal feltűnik, az a rengeteg szag, ami a lakás minden szegletéből áramlik felém, szinte csiklandozva orromat. A falióra kattogása pedig hirtelen olyan idegesítően hangosnak hat, hogy szinte szétviszi a dobhártyámat.
Nem, ez biztos csak vicc... Én lettem Heebum? Mégis, hogyan?
Igyekszem felállni, de sehogy nem sikerül, így négy lábra ereszkedem, ami azonban különösen könnyen megy, miután rájövök, hogy farkam is van. A folyosó jól ismert tárgyai szinte mind szürkék és hatalmasak, na, és... a többségük rettentő büdös anyagból készült.
Néhány perc után már egészen megszokom a négy lábon járást, s azt is, hogy még az utcán sétáló emberek lépéseit is hallom. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a falra szerelt, földig érő tökörhöz indulok,  melyben megpillantom Heebumot.
Te hova lettél? – teszem fel magamban a kérdést, majd mintha egyenesen az elmémben érezném a jelenlétét, szinte a nyávogását is hallom.
Ő is itt van, bennem.
***
- Szia, Hibummie, hiányoztam? – köszönök a macskának, aki most is ott vár a lakásunk ajtajában.
Mióta Heechult elvesztettük, engem szeret gazdájaként, sokszor melettem is alszik. Különös... Mintha egymást próbálnánk vigasztalni a minket ért veszteség után. Úgy érzem, nekem ő maradt Heechulból. – Baj van, haver? Éhes vagy? Gyere ide. – Még mindig mozdulatlanul ülve néz rám, ahelyett, hogy lábamhoz dörgölőzve köszöntene, ahogy mindig teszi. Felemelem, és simogatni kezdem.
- Elkényezteted azt a macskát, hyung – kacsint rám Kangin, miközben elhalad mellettem a folyosón.
- Ez nem igaz. Én csak egyszerűen szeretem őt – pillantok Heebum nagy, sárga szemeibe, melyeket behuny egy pillanatra, majd közelebb húzódik hozzám. Szeretem ezt a macskát, mert őt már nem szerethetem...
- Folyton azt mondogatod, hogy minket is szeretsz, velünk mégsem vagy ilyen elnéző – szólal meg Kyu, amint bőröndjét eltologatja előttünk.
- Mert nektek folyton jár a szátok, nem hagytok nekem békét. Példát vehetnétek róla, ő csak akkor nyávog, ha valami baja van.
- Ts... – indul puffogva az emeletre Kyu, bőröndje kerekével akkora zajt csapva, hogy Heebum azonnal hátrarántja füleit, s kikerekedett szemekkel néz a hang irányába.
Közben mindenki besétál a dormba, a lakás lassan újra megtelik élettel; vidámsággal, panasszal, egyezkedéssel, sóhajokkal, békével és zűrzavarral, mindennel, amiben neki már sosem lehet része. Képtelen vagyok egy perccel is tovább erősnek mutatni magam előttük.
- Pihenek egy órácskát, kérlek, addig ne zavarjatok – szólok be a többieknek a nappaliba.
- Rendben, hyung – jön a válasz, én pedig Heebummal elindulok a szobám felé.
***
Ahogy belép az ajtón, s megszólít, szinte ledermedek. Nem látom tisztán az arcát, a hangját viszont ezer közül is felismerném. Legszívesebben zokogva ugranék a nyakába, a macskák azonban nem tudnak sírni; a fájdalmat viszont ugyanúgy érzem a szívemben.
Odasétál hozzám és magához ölel, én pedig olyan közel bújok hozzá, amennyire csak tudok. Beszívom az illatát, miközben a szívverését hallgatom. Bárcsak elmondhatnám, mennyire szeretlek.
Mosolyog, de jól látom, hogy ez csak a felszín. Bevisz a szobánkba, amint azonban becsukja az ajtót, szinte kitör belőle a sírás. Kabátját a kanapéra hajítja, azután az ágyra rogy.
Könyörgöm, ne tedd ezt! – Próbálok megszólalni, de sehogyan se megy, végül sikerül egy erőtlen nyávogást kipréselnem Heebum hangszálaiból.
Teuk erre felkapja a fejét.
- Heebum – nyújtja felém egyik kezét, miközben a másikkal könnyeit törölgeti. Ölébe mászok, s nagy nehezen két lábra állok, hogy két mancsom közé fogjam arcát, ahogy mindig, ha szerettem volna, hogy csak rám figyeljen. Nem tudok neki semmit sem mondani, csak nézem a könnyektől nedvesen csillogó szemeit.
Itt vagyok veled. Kérlek, ne sírj!
***
Heebum két mancsát az arcomra teszi, ahogy Heechul is tett sokszor a kezeivel. Meredten néz a szemembe, majd pislogni kezd.
- Pont úgy viselkedsz, mint ő. Neked is nagyon hiányzik, igaz? Ha aznap nem adom át neki a kormányt, még mindig élne. Nekem kellett volna meghalnom – temetem felforrósodott tenyereimbe arcomat, a következő pillanatban azonban éles fájdalom hasít a combomba. – Heebum, te... miért karmoltál meg? – meredek rá kérdőn, ő viszont arcomhoz dörgölőzik. – Éhes vagy, ugye? Ne haragudj, teljesen elfeledkeztem rólad. Máris kapsz vacsorát.
Kissé rendbe szedem magam a tükör előtt, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy sírtam, majd kisétálok a konyhába.
***
Hogy mondhatsz ilyet? A csapatra nem gondolsz? Mind összeomlottak volna, ha a leaderük hal meg! – Végső tehetetlenségemben  combjába engedem karmaimat.
Nem akarom, hogy ennyire szenvedjen. Már tudom, mit kell tennem: segítenem kell, hogy fel tudja dolgozni a halálomat.
Orromat végighúzom könnyes arcán, majd hozzábújok, ő persze, azt hiszi, éhes vagyok. Igaza van, hisz’ érzem, hogy Heebum gyomra valóban üres. Kiszaladok utána a konyhába, s belevetem magam a száraz eledelbe, amit elém szór.
Pfuj, de szörnyű íze van! Heebum, te tényleg ezt eszed szinte minden nap? Valami borzalmas...
Bármilyen is, tudom, hogy meg kell ennem, mert a testének szüksége van az ételre, így az utolsó darabokat is eltüntetem a tálkából. Amint befejezem, s megfordulok, Teuk halad el mellettem, és valami számomra kivehetetlen dolgot visz magával, majd belép a fürdőbe. Biztosan a pizsamája.


...Ézemi...



További részek:
2.
3.
4.
5.

4 megjegyzés:

  1. Egyszerűen imádtam, és imádom is. Annyira szépen megírtad megint, hogy bár annyira nem szomorú, mégis könnyeket csaltál a szemembe :) Teukot nagyon sajnálom, mert egy számunkra fontos embert, nagyon nehéz elveszíteni, és után úgy tovább folytatni az életet, hogy már nincs mellettünk. Hee, pedig valahogy biztos segíteni fog rajta, kíváncsi vagyok hogy. Neki sem lehet könnyű így látni Teukot. Az pedig, hogy beleköltözött a macskába, nagyon jól megírtad, pont így képzeltem el én is. Egyszerűen imádtam, és NAGYON JÓ LETT!!!!!!!!!! :3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :)
      Nem szerettem volna túl fájdalmasra, mert ez nem az a műfaj, de ahogy te is mondod, ebben a helyzetben az ember csak szomorkodni tud.
      Igyekszem holnap megírni a másodikat, és akkor megtudod, hogyan segít Hee. :)
      Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszi a kommentet! :)

      Törlés
  2. Szegény Teuköt úgy sajnáltam legszívesebben megöleltem volna.Tetszett Hee átváltozása, és hogy Hyukie beszólásán hangosan felnevettem. Pont jól is jött, jót tett egy kis nevetés!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hogy elolvastad unnie! :-) Nagyon örülök, hogy sikerült kicsit oldani a szomorúságot, és megnevettetni. :-)

      Törlés