Szeress úgy, ahogy csak te tudsz (JongTae)

Egy angyal és egy démon - egymás kedvesei, menedékei, akik a szerelmük miatt váltak kitaszítottá. Múltjuk és jövőjük is összefonódik, korábban elnyomott érzéseik egymás iránt már újraéledtek, elveszett emlékeik híján azonban tapogatózva keresik a párjuk boldoggá tételéhez vezető utat.

Megjegyzés: A történet Taemin szemszögéből íródott, és amolyan extra fejezete a Túl világokon című ficimnek, de önmagában is megállja a helyét. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Ellie Goulding Love Me Like You Do című dala, amelyet lefordítottam, és itt-ott egy kicsit átalakítottam. A szöveget ITT tudjátok megtekinteni.

(A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyoznám, hogy a dalt a szövege miatt választottam a novellához; nem szeretem A szürke ötven árnyalatát, sőt, elég negatív véleményem van róla mint írásról.)

Műfaj: songfiction, smut, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: 18+; yaoi

Újra együtt figyeljük a lenyugvó nap lassan elpárolgó fényeit. Szénszínű szárnyaid védőn borulnak vállaimra, s a lélegzetvételeid is érzem, ahogy hátam a mellkasodon pihen. Ujjaid az enyémekre kulcsolva hevernek mellettünk a hűvös homokban, mintha teljesen tehetetlenek lennének.

Annyira közel vagy, mégis olyan távol.

Ahogy rád pillantok, újra elsüllyedek mély, sötét szempárod tavában; szívem súlyos dobbanásai hirtelen nehézzé teszik a lélegzést is – szürke arcodon mégis mintha ugyanaz az időtlen kifejezéstelenség ülne.

Mégis, hogy mondhatnám el neked?

Szavak helyett nyakhajlatodba döntve fejem húzom végig ujjbegyem szárnytöved érzékeny bőrén. A nevetéstől megrázkódik a tested, megfeszülnek izmaid, s az érzés újabb képet csal szemeim elé egykori közös életünkből: Karod forrón és verejtékcseppektől nedvesen feszül az enyémnek, ahogy újra és újra belém hatolva egyre mélyebbre rántjuk egymást a vágy tüzes szakadékában. Hangod összeforr az elemésztő érzéssel, s a felbukkanó emlék tovább kínoz.

Csak te tudod lángra lobbantani a szívem...

Mintha megérezted volna érzéseim forrón emésztő kavalkádját, vállaimnál fogva tolsz el kissé magadtól. Gyönyörű szemeid még sötétebben csillognak a hold első, gyér sugaraiban; tekinteted szótlanul kúszik államról nyakamra, s akaratlanul is nyelek egyet, mikor a tőled telhető legnagyobb óvatossággal végigsimítasz rajta fekete karmaiddal.

Újra csak a szemeimben próbálsz olvasni, melyek némán epekedve kutatnak a tieidben. Azt mondtad, te is érzed...

Mire vársz még?

Súlyos másodpercek múlnak el, a langyos fuvallatok mintha még nehezebbé tennék a levegővételt; pilláim is remegni kezdenek, mikor hirtelen elém térdelsz, és szótlanul megragadva combjaim, az öledbe húzol. A múlt pillanatképei hullámokban rohamoznak meg érintéseid nyomán; a világ forogni kezd körülöttem, csak te maradsz az egyetlen biztos pont.

Nyakadba kapaszkodva dőlök ajkaid ölelésébe, s szárnytollaim ernyedten simulnak a nedvesen száraz homokra. Nincs erőm csillapítani csókjaid hevességét, inkább követlek a vad tempóban, melyet diktálsz.

Igen, hagyom, hogy te irányíts.

A fejem kóvályog, már nem is látok tisztán...

Mire vársz még?

Már tudom, hogy te is ugyanígy vágysz rám.

Észrevétlenül szökik ki egy halk nyögés ajkaim közt, amikor mellkasod az enyémnek feszül, mire még szorosabban derekam köré fonva karjaid óvatosan felegyenesedsz, és csapkodni kezdesz szárnyaiddal. A hűs légáramlat, melyet keltesz, játszadozni kezd tincseimmel, te pedig felemelkedsz velem a sárgásszürke homokmezőről.

Most láthatod a világot, amit te keltettél életre.

A holdfény ezüstösre festi arcod, szemeid végre mosolyogva figyelnek, úgy, ahogy csak a múltunkban láttam őket. Mindkettőnket te tartasz a magasban, én még mindig túl gyenge vagyok, hogy megfeszítsem a szárnyaim, erős karjaid azonban biztonságosan fognak, míg elrepítesz a pálmafák szétszórt, majd egyre sűrűsödő foltjai felett.

Szárnyaid suhogása mellett egyre erősödő, sustorgó hang keveredik a légáramlással; pimaszul hűs szellők túrnak hajamba, mégsem csalnak libabőrt csókjaid nyomán felhevült bőrömre. A hang zúgássá erősödik, s miután hirtelen ereszkedni kezdesz a trópusi fák mellett, nedvességillatú levegő siklik tüdőmbe.

Körbetekintve egy kisebb vízesést pillantok meg, melynek lábánál, a csillapodó folyó partján óvatosan leteszel az egyik, még mindig langyos sziklára. Megigézettem bámulok fel, a zuhatag ezüstös függönyére, de te nem hagysz nekem időt, hogy helyetted ennek látványában merüljek el. Felhúzol magad mellé, és újra birtokba veszed ajkaim; szenvedélyesen és kitartóan csókolsz, néha még meg is harapsz.

Mindig is ilyen kemény voltál, vagy csak a démoni éned bizonysága ez a vadság? Nem tudom, de nem ellenkezem; ugyanolyan hévvel ízlellek meg én is, és csak akkor szisszenek fel a fájdalomtól, mikor hátamat a kemény sziklafalnak veted.

Te vagy a fény, te vagy az éj,

te vagy a vérem színe.

Te vagy a félelem, de nem törődöm vele,

mert sosem szálltam még ilyen magasan.

- Ne... haragudj – leheled ellágyult vonásokkal, tekintetem fürkészve. Szárnyaid óvón teríted ki, eltakarva előlem a hold szemkápráztató fényét, csak te maradsz minden középpontjában.

- Semmi baj – felelem, és ujjaimat kulcscsontodról fekete gúnyádra vezetem.

Mielőtt azonban lassú igyekezettel kibújtatnám ez első gombot, karmaiddal könnyedén darabokra téped a durva posztót, mely könnyedén lehull testedről. Ajkam beharapva pillantok végig szürkésen csillogó, kidolgozott formáidon, s csípődre kulcsolt ujjaimmal húzlak közelebb.

Keménységed az enyémnek feszül, amikor nyakam kezded kóstolgatni. Az érzés újabb szédítő látomást csal elő; egyre fájdalmasabbá válik a vágy, hogy kényeztessem minden porcikád, hogy halljam élvezettől remegő hangod, mint akkor.

Te vagy a gyógyír, te vagy a fájdalom,

te vagy az egyetlen dolog, amit érinteni akarok.

Ösztönösen nyúlok sötét nadrágod anyagán keresztül legféltettebb részedhez, tenyeremmel simogatva, mire nyakamra leheled élvezeted sóhajait. Együtt mozogsz velem, tekinteted szinte fogva tartva sóvárog a kényeztetésért, majd érzem, ahogy karmaid nyomán ingem lecsúszik karjaimon, és a könnyű textil a bokámra hull.

Vállaimba kapaszkodsz, míg szerelmem csókjaival behintem a kulcscsontod, bőröd pedig libabőrössé válva csillog előttem. Az ízed még mindig ugyanolyan finom. Másik kezem is ágyékodra vezetem, de újra megelőzöl; egy mozdulattal szabadulsz meg a közénk álló nadrágtól, s csakhamar a sajátomat is eltünteted az útból.

Egy pillanatra megállsz, és végigtekintesz testemen, mely hirtelen megremeg, ahogy egy hűvösebb, vízillatú esti szellő végigszántja bőrömet. Hosszan, vigyázva cirógatod ujjbegyeiddel oldalam, mintha tanácstalannak tűnnél, mintha nem tudnád, hogyan szeress.

Hát nem sejted, hogy minden egyes porcikád érezni akarom?

Szeress úgy, ahogy csak te tudsz...

Érints úgy, ahogy csak te tudsz...

Mire vársz még?

Semmitevésed szinte fáj, bennem pedig tovább szítja az eddig alvásra ítélt vágy fellobbanó lángját, ahogy megint simogatni kezdem forró merevséged, ezúttal már közvetlenül. Újabb csókot lehelve a kulcscsontodra elszakadok a sziklafaltól, majd eléd térdelek.

Egyszerre kényeztetlek a kezemmel és ajkaimmal, nyelvemmel a makkodat cirógatva, ahogy az egyik előugró múltbeli képben. Feltörő hangod arra késztet, hogy gyorsítsak a tempón, karmaid azonban a kelleténél kicsit durvábban markolnak szőke tincseim közé. Mégis... amikor szárnyhegyemmel a combodhoz érek, lassú simogatásokká alakul szorításod.

Zihálva húzol fel magadhoz, és nedvesen meleg ajkaidat újra a sajátjaimon érzem. Forró, meztelen ágyékod az enyémnek feszül, és egyszerre nyögünk fel a csók közepedte. Egyik kezeddel összefogod merevségünket, még forróbb élvezetbe vonva így, mely újra elhomályosítja érzékeimet.

Minden elhalványul, elhalkul

a lét peremén.

Igen, hagyom, hogy te irányíts,

... már nem látok tisztán...

A hűvös borzongás és testünk égő vágya egyszerre perzsel; szinte kábultan hagyom, hogy ezúttal te kényeztess, hogy ujjaiddal egyre mélyebbre hatolj bennem, még ha elsőre fájdalmasan feszítő is az érzés. Ösztönösen kulcsolom combjaim csípőd köré, amikor egyesülünk, te pedig csókjaiddal édesítesz meg minden pillanatot.

Már nem akaratosan, birtokolva marsz ajkaimra, helyette a gyengédség lágysága érződik minden mozdulatodon. Szárnyaink védőn takarják egymást, míg a percek megállíthatatlanul peregnek, és mi velük szállunk; mintha mi magunk már nem is léteznék, csak együtt, egymásban élve.

A gyönyör hulláma végigzongorázik megfeszült izmaidon, tested reszketeg élvezete és feltörő hangod csakhamar engem is magukkal rántanak a beteljesülés édes mélységébe. Ziháló légvételeink hangja lassan belesimul az aprócska vízesés zúgásába, te pedig óvatosan - lecsúsztatva lábaidat a barnásszürke sziklán -, velem a karjaidban ülsz le a hűvös kőre.

Még mindig érezlek, testem bizsereg a szétáradó gyönyörtől, amit te adtál; mégis, ahogy újra a szemeimbe pillantasz, vágyakozva, ahogy akkor, ismét nyomni kezdi szívemet az édes sóvárgás súlya.

Nem tudok betelni veled.

Már tudom, érzem, hogy angyal létem kezdete óta mindig is hiányod keltett űrt bennem. Vég nélkül sóvárogtam az ismeretlenné halványult érzés után, amit te ébresztettél, s most újra csak te vagy az, aki kitölti szívem mélységeit – mintha örökös sorsunk lenne, hogy eggyé váljunk.

Arcodhoz hajolok, és ajkaink összeforrnak, akár két apró, egybeolvadó vízcsepp az időtlen, örök körforgás néhány pillanatában...

...Ézemi...